autoriter

Címszó: autoriter

Jelentése: tekintélyelvű

 
Tulajdonképpen a  „tekintélyt” , másként tekintélyuralmat jelenthet: arról a hatalomról szól ,amit egy szervezet (rendszer) szabályai erősítenek.

 
mek>>
Eredetileg tekintélyt, átvitt értelemben tekintélyuralmat jelent: olyan hatalmat, amelyet egy szervezet (rendszer) normái törvényesítenek.

 

Schöpflin György: Autoriter kapitalizmus és szuverén gazdasági szereplők    
Szerző: Schöpflin György Publikálás dátuma: 2008.05.22 13:48

 

A politikatudományban létezik egy régóta elfogadott feltevés, miszerint a diktatúra ugyan megfér a piacokkal, a demokráciának viszont egyenesen szükséges feltétele a piac.
Amit ez a feltevés nem elemez, az a szóban forgó jelenségek természete és minősége. Közelebbről: mit értünk azon, hogy autoriter és a piaci szereplőknek miként kellene befolyásolnia társadalmi és politikai életünket.

A globalizáció nyomán a kérdés még élesebben vetődik föl, hiszen az államok fölötti piaci szereplők a világ szinte bármely országában befolyásolni képesek a demokratikus politikai gyakorlatot: a multinacionális nagyvállalatok éppen ezt teszik. Tovább bonyolódik a helyzet, ha tekintetbe vesszük a konszenzusos autoriter rendszerek létrejöttét, amelyek nagyobb legitimitást élveznek, mint a hagyományos diktatúrák, valamint az olyan rendszereket, amelyek ösztönzik a demokráciát és a piacokat. Mindehhez még hozzávehetjük a nyersanyagátoknak a globalizáció nyomán egyre szélesebb körben tovagyűrűző hatását, a tőke már-már tökéletesen szabad mozgását és a nyersanyagszükséglet – különösen az energiahordozók iránti igény – éles emelkedését, mindenekelőtt Kína és India átalakulásának következményeképpen.

A nyersanyagátoknak tehát egyik közvetlen következménye, hogy az érintett államokban a társadalom megvesztegetésével el lehet érni, hogy az távol tartsa magát a politikától; a nyersanyagok eladásából befolyó óriási összegeket pedig különálló pénzalapokba lehet kimenekíteni, amelyek fölött csak a legszűkebb elit gyakorol ellenőrzést. Ezeket a pénzalapokat azután más országokban – például piaci demokráciákban – politikai célok elérésére lehet felhasználni. Ilyen összetett mechanizmusok révén a politika újra szerephez jut a globális piaci viszonyrendszerben, de olyan formában, amely súlyosan fenyegeti a demokráciák működését. Nem másnak vagyunk itt tanúi, mint olyan szuverén gazdasági szereplők megjelenésének, akik egyes jellemzők tekintetében a multinacionális cégeket imitálják, ugyanakkor azonban élvezik mindazt a politikai és jogi védelmet, amely az állami szuverenitás velejárója.

Az egész problémakört tovább súlyosbítja, hogy a globalizáció ideológusai nem képesek vagy nem hajlandók tudomást venni arról a fenyegető tényről, hogy a globális rendszerbe nem demokratikus szereplők léptek be. Ragaszkodnak ahhoz az alapfeltevéshez, hogy a globális piacok valamennyi szereplője gazdasági természetű, hogy tisztán és kizárólag gazdasági célok motiválják őket; ugyanakkor nem ismerik föl vagy figyelmen kívül hagyják mindazokat a jelzéseket, amelyekből kiviláglik, hogy ha egy autoriter államnak megvan a módja, hogy erőforrásait politikai célok szolgálatába állítsa, akkor ezt meg is fogja tenni. Ez megkönnyíti az autoriter államok dolgát és szemet huny kétszínű játékuk fölött, amely során az autoriter működésmódokat a stabil demokratikus intézményeken keresztül juttatják érvényre. Semmi sem fontosabb, mint a törvényes rend, hiszen lehetővé teszi, hogy ezek a szereplők biztos helyen parkolhassák vagyonukat és kiépíthessék politikai hatóerejüket az érintett országokban.

Ez utóbbiak szemszögéből – legalábbis egyelőre – „a pénznek nincs szaga”, a befektetés pedig befektetés, függetlenül attól, hogy honnan jön a pénz. Könnyedén előfordulhat, hogy a demokratikus állami szereplőkön számon kérik az etikus üzleti gyakorlatot – például megbírságolják őket, ha külföldön korrupt gyakorlatot űznek -, de az autoriter szereplő ténykedését nem veszik hasonlóan szigorú ellenőrzés alá. Hasonlóképpen jogi szankciók-ra számíthat bármely nyugati gazdasági szereplő, ha a jelek arra mutatnak, hogy kezd monopóliumot kiépíteni és ezt a piac eltorzítására használja – az autoriter gazdasági-politikai szereplőknek ezzel nem kell számolniuk. Jó pél-da erre az EU-nak a Microsofttal és annak reprezentatív gyakorlatával szemben folytatott évtizedes hadjárata. A Gazpromot nem vették célba hasonló módon.

Időnként szembetalálkozunk azzal az érveléssel, miszerint a szuverén gazdasági szereplők nem különböznek lényegesen a nyugati multinacionális cégektől, hogy lényegileg ugyanúgy élnek gazdasági hatalmukkal, mint a multik, s a különbség csak annyi, hogy ezt nem a nyereségre törekvő részvényesek, hanem az érintett állam polgárai érdekében teszik. Még ha valóban létezik is átfedés némely állami gazdasági szereplő és a multinacionális cégek között – márpedig létezik -, ezek mégis alaptermészetükben különböznek egymástól, részben mert eltérő (politikai nem pedig gazdasági) célok mozgatják őket, másrészt pedig mert az állami gazdasági szereplők semmilyen formában sem nyitottak a kockázatvállalásra. Igaz ugyan, hogy a multinacionális cégek ritkán mennek csődbe, vagyonukat azonban adják és veszik, míg a szuverén gazdasági szereplőkét természetüknél fogva nem fenyegeti efféle veszély, a vagyonukat pedig védi a származási ország állama. Így mind a Rosneftnél mind a Gazpromnál igen magas az adósság-jövedelem arány (106 és 70), de senki sem gondolja, hogy a közeljövőben bedobnák a törülközőt. Ha túl nagy lesz a baj, majd megmentésükre siet az orosz állam.

Az 1980-as évek során általánosan elfogadottá vált, hogy a magánszektor természeténél fogva hatékonyabban működik, mint az állam, s e meggyőződés talaján terjedt el a privatizáció: az állami vagyon magánkézbe adása. Az alaptétel javarészt igaz, de nem minden körülmények között, hiszen szerephez jutnak itt a kulturális tényezők is, amelyek révén egyes államok hatékonyabbak, mint mások. A privatizációt világszerte a piacok megnyitása követte- különösen a tőke szabad áramlása vált lehetővé a nemzetközi színtéren, ez pedig újabb lehetőségeket nyitott meg. Kezdetben a nyugati, 2000-től pedig már nem nyugati gazdasági szereplők is színre léptek, s ezek közül sokan szorosan kapcsolódtak autoriter államokhoz. Az állami gazdasági szereplőknek kedvező másik jelentős tényező – amint említettük – bizonyos stratégiai nyersanyagok fölöttébb magas ára volt, amelyet szintén a globalizáció váltott ki. A globalizáció kiscsirkéi keselyűkké tollasodtak.

Az angolszász kapitalizmusban – de bizonyos mértékig az egész demokratikus nyugaton – az a nézetrendszer uralkodik, amely szerint a magánszektor jóval hatékonyabban hasznosítja a gazdasági erőforrásokat, mint az állam. Lényegileg arról van szó, hogy az a kísérlet, amelyben 1945-öt követően próbára bocsátottuk a széleskörű állami ellátás rendszerét, túl sok rossz hatásfokú működést mutatott, amelyeket csak a magánszféra készségei és a piac fegyelme tud orvosolni. Ebben nem kevés igazság van akkor is, ha természetes monopóliumok privatizálása mindig problémákhoz vezetett, arra azonban senki sem számíthatott a privatizációs forradalom kezdetekor – az 1980-as években -, hogy a nyugati világon kívülről állami gazdasági szereplők, mégpedig nyersanyageladásból alaposan meggazdagodott államok lépnek majd színre mint befektetők. Így tehát senkinek sem jutott eszébe viselkedési kódexet vagy jogi kereteket kidolgozni, amely védelmet nyújtana a szuverén gazdasági szereplőkkel szemben, hogy azok ne élhessenek vissza gazdasági erejükkel.

A kérdés gyökerénél a hatalmi összekapcsolódást találjuk. Ha egy szuverén gazdasági szereplő mögött egy demokratikus állam- mint pl. Norvégia – áll, akkor az viszonylag átlátható módon működik és valószínűleg hajlandó elfogadni mind politikai, mind pedig gazdasági természetű korlátozásokat ott, ahol tevékenységét végzi. Ez a származási ország demokratikus előfeltevéseiről árulkodik. Ha a szuverén gazdasági szereplő autoriter államból származik – lett légyen az akár konszenzusos autoriter állam, ahol tehát a kormánynak agresszívabban lehet fellépnie, mint hagyományos autoriter rendszerben -, jelentős esély van rá, hogy a származási állam autoriter alapfeltevései áttevődnek a külföldi demokratikus erőtérre is, amelyben a szereplő működni igyekszik.

Legyünk reálisak. A nyugati államokról sem mondható el, hogy ők lennének Platón ideális államai; tőlük sem áll végletesen távol, hogy szükség esetén politikai súlyukat is latba vessék, s ez még az angolszász államokra is igaz.

Elég a Dubai Ports World beruházási ajánlatára gondolni, amelyet az Egyesült Államokban bizonyos kikötői létesítményekre tett (2006-ban), s amelyet végül politikai nyomásgyakorlással hiúsítottak meg a Szaúd-Arábiában korrupt gyakorlatot folytató brit fegyvergyártók. Ebből a szemszögből a szuverén gazdasági szereplők is hasonlóak: nyíltabban közzéteszik céljaikat. A különbség az, hogy végeredményben a nyugati államok mégiscsak tiszteletben tartanak bizonyos határokat, és a tevékenységeik fölött mégiscsak fennáll valamiféle mérsékelt és közvetett politikai ellenőrzés, amely az autoriter államokban tökéletesen hiányzik. Emellett a nyugati államoknak ebben a zavaros erőtérben űzött tevékenysége többnyire mégiscsak belül marad a gazdasági tevékenység határain, s a különféle ügyeskedésekbe még a globalizáció és a szabadpiac legelkötelezettebb támogatói is belepirulnak, nem úgy, mint az autoriter szereplők.

Az máig sem egyértelműen eldönthető, vajon minden autoriter kapitalista rendszer egyforma-e. Maga a jelenség is még fejlődésének egészen korai fázisában van, körvonalai éppen csak kezdenek kibontakozni, az új szuverén gazdasági szereplők tehát még irányt is válthatnak és megeshet, hogy más-más politikai és gazdasági környezetben eltérő működést mutatnak majd. Amit már most is tudni lehet, az az, hogy a szuverén gazdasági szereplők csak annyiban fogják tiszteletben tartani a szabályokat, amennyire erre kényszerítve vannak, és hogy minden kiskaput megtalálnak majd – valamelyest a multinacionális nagyvállalatok példáját követve. Az is bizonyos, hogy aránytalan nyomást fognak gyakorolni az erőtlen és védtelen kormányokra, hogy lehetőségeik skáláját bővítsék. Fontos, hogy különbséget tegyünk az új szuverén gazdasági szereplők és a hagyományos autoriter kapitalista nemzedék olyan tagjai között, mint Taiwan, Dél-Korea vagy Chile. Ez utóbbiak azáltal csökkentették a fogyasztást, hogy a társadalmat – meglehetősen kegyetlen módszerekkel – nyomorúságban tartották, s így indították be a tőkefelhalmozás folyamatát. Ehhez belső beruházások formájában az USÁ-tól is kaptak némi segítséget. Ezen államoknak azonban nem szerepelt a céljai között, hogy saját államhatáraikon túlra is kiterjesszék rendszerük hatókörét. Ráadásul – ha nem is nagy örömmel, de – el tudták fogadni, hogy a gazdasági tevékenység viszonylagos szabadsága következtében menthetetlenül kialakul a társadalomban a középosztály, s ez végső soron a politikában is hallatni akarja majd a hangját. Elképzelhető, hogy maga Kína is épp ebben az irányban mutatott lassú elmozdulást a nyolcvanas évek során, amikor mindezt csírájában elfojtották a Tienanmen téri események.

Az autoriter kapitalisták új nemzedékében az a szembeszökő, hogy a jelek szerint egyáltalán nem vágynak rá, hogy létrejöjjön egy politikai célokat is kitűző autonóm középréteg. Olyan globális folyamatoknak váltak aktív részesévé, amelyek könnyedén okozhatják a hazai piacok elhanyagolását, és konzekvensen biztosítják, hogy a politikai szempont mindig előbbre való legyen, mint a gazdasági érdek. Figyelemre méltó, hogy a fentiek hazai dimenzióban is érvényesülnek, amennyiben a vagyon elosztását homályos politikai szabályok és szempontok szabják meg, a vagyonból pedig igen kevés csorog le a hazai gazdaságba például visszaforgatás formájában, s ez még arra az infrastruktúrára is áll, amely magát a nyersanyag-konjunktúrát biztosítja.

Oroszország mint esettanulmány

Érdekes bizonyos mértékig részletesen megvizsgálnunk Oroszország esetét, mert a lehető legszemléletesebben példázza az autoriter kapitalizmus jelenségét. Röviden: Oroszország egy súlyos pénzügyi szélcsend haszonélvezője lett, amelyben égig szökött az energiahordozók ára és a putyini vezetés úgy döntött, hogy ezt tisztán politikai célok szolgálatába állítják. Első volt ezen célok között, hogy Oroszország újra megerősítse hatalmi pozícióit, illetve ahol csak lehet, ki is terjessze befolyását; valamint revánsra buzdítson azért a megaláztatásért, amelyet Oroszország a Szovjetunió összeomlása után elszenvedett. Érdemes megjegyezni, hogy bár az energiaárak emelkedése szükséges feltétele volt ennek az eltolódásnak, elégségesnek nem bizonyult. Oroszország kénytelen volt nyugatról műszaki és menedzsmenttudást importálni: az olajkincset ma jóval hatékonyabban termelik ki, mint a szovjet időkben. Szükségessé vált továbbá egy olyan politikai vezetés és egy olyan új elit – a sziloviki – megjelenése, akik az új stratégiát sínre tették.

A korszerű technológia iránti igény egy feje tetejére állított lehetőségstruktúrát hozott létre. A nyugati befektetők ugyan ma már jelen vannak Oroszországban, de – a nyugati mintától eltérően – az orosz pénzügyi és gazdasági környezet – ahelyett, hogy az idővel letisztultabbá válna – az utóbbi időben egyre zavarosabbá válik, sőt, Moszkvában úgy tekintik, hogy a nyugati befektetők túlzott befolyással bírnak az orosz nyersanyagforrásokra. Ez logikusan hangzik, miután Moszkva hatalmi eszközt lát nyersanyagkincsében, ezért értelemszerű, hogy a nyugati részvénytulajdont fenyegetésként éli meg.

A nyugati befektetők úgy érzékelik, hogy önállóságukat jogi eszközökkel (pl. környezetvédelmi szabályozásokkal), illetve néha nyílt fenyegetésekkel korlátozzák: vagy eladjátok a céget, vagy…

Láthatjuk tehát, hogy az autoriter kapitalizmus egyik legfontosabb tulajdonsága, hogy nem tűri meg a viszonosságot: más törvény vonatkozik a belső befektetőkre: az, amit a legfelsőbb politikai hatalom megfogalmaz; és más Oroszország nyugaton folytatott politikai ténykedésére: itt megkövetelik az orosz külső beruházások számára a nyugati piaci viszonyok teljes nyíltságát. Oroszország képviselői nemegyszer állították határozottan, hogy az ő beruházásaik semmiben sem különböznek a másokétól, hiszen a piac törvényeinek engedelmeskednek. Ez nem igaz.

Ezzel együtt Oroszországnak mint a nyugat hagyományosan erős jogállamai közepette működő autoriter kapitalista államnak meglehetősen jó esélyei vannak, főként azért, mert a nyugati politikai erők igen lassan ismerték föl vagy fogadták el az orosz gazdasági-politikai tevékenység céljait. Túl sok nyugati kormány és politikus máig is az 1990-es évek világában él, amikor még volt némi realitása annak az álomnak, hogy Oroszországot esetleg sikerülhet visszavezetni a Washingtoni Egyezmény körébe. Ez az álom ma már szertefoszlott és a Putyin vezette Oroszország nem is csinált ebből titkot. Meglepőnek csak azt nevezhetjük, hogy nyugaton milyen sokan kapaszkodnak máig is az illúzióikba. Putyin felkent utódja, Medvegyev pozitív fogadtatása is ezen illúziók szívósságáról árulkodik. Valahogy létrejött és máig is tartja magát az az erős normatív hiedelem, miszerint Oroszország a szíve mélyén annak a módját keresi, hogyan válhatna nyugati típusú demokráciává – ez a hiedelem tartja magát mindazon bizonyítékok ellenére, amelyek az ellenezőjére utalnak.

A jelen évszázad második felében az orosz gazdasági hatalom egyenletes és határozott növekedésének voltunk tanúi; ennek zászlóshajója az energiaipar – tehát lényegileg a Gazprom – volt. Oroszország itt elsődlegesen a nyugati bírvágyra apellált. Állítólag Lenin is azt mondta, hogy a kapitalisták a saját akasztófakötelüket is eladnák. A nyugati befektetők – miután nem ismerték föl az orosz gazdasági tevékenység politikai dimenzióját – sorban álltak a moszkvai pénzekért. Legmarkánsabb példája ennek természetesen Gerhard Schröder, aki német kancellári hivatalból egyetlen könnyed mozdulattal lépett át a Gazprom egyik jelentős vezető pozíciójába. Ezzel párhuzamosan a német iparnak a nyála csorgott, hogy megépíthesse a Balti tenger alatt húzódó North Stream olajvezetéket, látszólag mit sem tudva a balti államokra és Lengyelországra háramló stratégiai következményekről – hogy a környezeti veszélyeket ne is említsük.

Egy-egy csábító szerződés mindig nagyobbat szól, mint a szolidaritás vagy akár a stratégiai érdek – ez esetben Németország lojalitása EU-s partnerei iránt. A Gazprom-Németország viszony mindkét felet hozzáláncolja a másikhoz és magától értetődően leszűkíti a német mozgásteret – amint Angela Merkel hiábavaló próbálkozásaiból is láthatjuk, hogy a Gazprom szorításán lazítva kedvezőbb feltételeket eszközöljön ki. Németország nem az egyedüli ilyen eset, de puszta mérete és presztízse folytán igen kártékony példával jár elöl, amikor ilyen bensőségesre szabja viszonyát a Gazprommal. Ugyanakkor pedig bátorításul szolgál Oroszország számára, hiszen lényegileg azt üzeni: a nyugati befektetők kapzsiságának valóban nincs határa.

Az autoriter kapitalizmus mögött meghúzódó állam működését nyugati fogalmainkkal korruptnak neveznénk, hiszen a szabályokat a politikai hatalom fekteti le: a törvény alárendelődik a hatalomnak, ezért aztán a szabályokat könnyedén át lehet alakítani azok javára, akik a kezükben tartják a hatalmat. Oroszország esetében Hodorovszki letartóztatása és bebörtönzése világosan szemlélteti ezt. Akkor hát milyen egyéb eszközökkel igyekszik kiterjeszteni hatalmát az autoriter kapitalizmus? Az emberi kapzsiság magától értetődő lehetőségeket kínál, különösen az elmúlt évtized globalizációja és pezsgése adta „mindent szabad” hangulatban. A lista azonban itt még nem ér véget. Azokban az országokban, ahol erős lábakon áll a jogállamiság és az átláthatóság, a megvesztegetéssel nem lehet messzire jutni és az ilyesfajta kísérleteket olyan botrányok követik, amelyek miatt már próbálkozni sem igazán érdemes. Ott, ahol a törvény betűjének betartása és betartatása még nem nyert maradéktalanul teret, a korrupció indirekt formáival célt lehet érni. Ennek leginkább a volt kommunista országok vannak kitéve, ahol az emberek még nem bíznak kellőképpen a törvény erejében és tovább élnek azok a mentális beidegződések, amelyek a törvényben politikai eszközt látnak. Oroszország itt újabb előnyhöz jut: a kommunizmus évei alatt kiépült befolyásolási hálózatokat a Jelcin-korszakban talán még figyelmen kívül lehetett hagyni, ma azonban már szemmel láthatóan újra szerephez jutnak.

A szuverén gazdasági szereplő álmának középpontjában az áll, hogy a gazdasági hatalmat politikai hatalommá fordítsa át ragadozó beruházások mechanizmusai révén. Az érintett állam politikai céljai minden más megfontolást felülírnak, beleértve magát a nyereségességet, a részvényesek érdekeit, azon állam értékrendjét, amelyben a ragadozó beruházás zajlik és – természetszerűleg – a részvényesség puszta eszméjét is. A politikai hatalom ilyetén alkalmazása számos formát ölthet, így pl. megtagadják a szerződéskötést azokkal a beszállítókkal, akikkel a szuverén szereplő politikai vezetői valamiért nem rokonszenveznek, vagy pedig éppen egy bizonyos államtól tagadják meg az ellátást (pl. Oroszország nem szállít Ukrajnának, Litvániának vagy Grúziának). Ha egy másik gazdasági szereplő olyan vagyont akar megszerezni, amely keresztezi az illető szuverén szereplő stratégiai céljait, ellenállását megbüntetik. Ennek mentén nem nehéz elképzelni, hogy a ragadozó befektető szándékosan elpusztítja a konkurenciát – így például nem lehetetlen, hogy pl. a Gazprom beleavatkozzék a megújuló energiaforrások kifejlesztésébe, ha ezek eljutnának arra a szintre, hogy a piacon jelentős részesedést szerezzenek. Ezen túlmenően a szuverén gazdasági szereplő könnyedén vásárolhat médiarészesedést is, hogy saját magának kedvező sajtót csinálhasson, vagy alapíthat politikai pártot is saját érdekei képviseletére. A megvesztegetéssel és zsarolással kiépített befolyásolási hálózatok sok tekintetben hasonlóan működhetnek, mit ahogy ez a szovjet korszakban folyt, a KGB által kifejlesztett módszerekre támaszkodva.

Lényegében az történt, hogy az autoriter kapitalisták – különösképpen Oroszország – ráhibáztak egy politikai vákuumra, ahol a gazdasági szereplők fölött tulajdonképpen senki nem gyakorol politikai ellenőrzést, és úgy döntött, hogy elfoglalja ezt az üres helyet. A folyamathoz hozzájárultak a liberális és a marxista ideológia átfedései, a globalizáció bajnokai pedig váltig állították, hogy politikai kontrollra nincs szükség, mert a piac maga megold minden esetleg jelentkező problémát. A nyugatnak most már a lehető leggyorsabban meg kellene alkotnia a szükséges eszközöket mindkét típusú – a multinacionális és a szuverén – gazdasági szereplő ellenőrzésére. Ha csak a multinacionális vállalatok fölött sikerül visszanyerni a kontrollt, ez már magában is hasznos precedenst teremtene és legitimálná az autoriter kapitalistákat célzó akciókat. A gazdasági tevékenység szinte korlátlan szabadsága immár több mint két évtizede tart: mára világossá vált, hogy ez legalább annyi problémát teremt, mint ahányat megold, különösképp azáltal, hogy károsítja a demokratikus normákat és magát a demokráciát. Legfőbb ideje újra megvizsgálni azokat az előfeltevéseket, amelyek lehetővé tették, hogy a szabadság ártson a demokráciának, és megtenni azokat a lépéseket, amelyek megakadályozzák, hogy a szuverén gazdasági szereplők – a globalizált piac élősködői – tovább folytassák kártékony ténykedésüket.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .