Hajrá Magyarország!

.

Ambrus Pál

     Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! – hangzott el több százezres tömeg előtt Orbán Viktor buzdítása, az elvesztett választások után Budapesten. Az előbbi felhívás hitelessége nem győzött meg, mert a volt miniszterelnök szája sarkában ott bujkált egy félszeg vagy inkább egy lenéző mosoly. Persze én csak a tévében láttam, nem voltam jelen azon a tömeggyűlésen, mert magyar génjeim folytán engem is magával ragadott volna az a hangulat, ami akkor, és ott megnyilvánult az emberekben.

     Megint játszottak a magyar génekkel olyan emberek, akiknek semmi közük a magyarsághoz! Vigyázat „uraim”, mert a tűzzel játszani életveszélyes dolog, könnyen megégetheti magát az ember! Ha előcsalogatjuk a magyar géneket, akkor az történik, mint ami ott a téren történt. A többszázezres magyar tömeg szíve egyszerre dobbant, az emberek egymásra találva sírtak, nevetek, s valami csodálatos érzésről beszéltek, mely rádöbbentette őket arra, hogy ők egy nemzethez tartoznak, s valamit kell és lehet is tenni ezért a százszor, ezerszer kihasznált, megalázott, sárbatiport népért, melyet úgy hívnak, hogy magyarság. Rádöbbentek arra is, hogy van egy másik magyarság, nem az, amelyet az idegen médiák évtizedek óta el akarnak hitetni velük.

 

    A fenti buzdítás hiteltelen, mert egy olyan ember szájából hangzott el, aki több mint egy évtizedes politikai munkálkodása kapcsán egy percig sem képviselte a magyarság ügyét, pedig ez alatt az idő alatt megadatott neki az a lehetőség, hogy egy ciklusban kormányozza ezt az országot. Ilyen biztatás a futballmeccsen hangzik el, csapatunk harcba küldésére, lelkesítésére, s éppen ezért cinikus és megalázó, a volt miniszterelnök felhívása, mert itt nem futballmeccsen vagyunk. Itt kérem egy nép élet-haláláról van szó!

 

    Az emberek könnyen felejtenek, vagy nem akarnak emlékezni dolgokra. Éppen ezért nem árt visszatekinteni az elsikkasztott rendszerváltás óta történt dolgokra. Mint tudjuk, Orbán Viktor a FIDESZ elnöke volt több mint tíz évig. A FIDESZ alakuló magja kommunista funkcionáriusok gyermekeiből állt össze 1988-ban. A „rendszerváltás” hajnalán Soros György úr alapítványán keresztül látták el őket számítógépekkel, hogy mi célból arra fogalmam sincs. Ők lettek „kiválasztva”. Bekerültek a Parlamentbe, s hogy ott mit tettek, vagy mit nem tettek, annak ecsetelésére ez a kis írás nem alkalmas. Mindent elárul, hogy fő politikai irányzatuk a szocialista-liberális elveken nyugodott, s mint ellenzék mindent „ellenezetek” az akkori kormány működésében. Egy momentum van ebből az időből, amely a fenti „kiválasztottság”-ra utal, mégpedig az, hogy az akkori miniszterelnök Antall József fogadta halálos ágyánál Orbán Viktort. Így visszatekintve a dolgokra, ennek a „fogadásnak” nagy jelentősége volt hősünk életében, hiszen Antall József sem ezért a népért tevékenykedett, ő is ki lett „választva”, s urai parancsait szolgai módon végrehajtotta, s ha valaki kritizálni merte döntéseit meg volt rá nagyképű, flegma válasza: „Ja, kérem tetszettek volna forradalmat csinálni!”. Ez egy magyar miniszterelnök szájából hangzott el! Természetesen kormánya megbukott a következő választáson, s agymosott népünk újra visszahívta kommunista urait.

 

    Az MSZP uralkodására nem pazarlom az időt, hiszen ismerjük már őket évtizedek óta, s bőrükből nem tudnak kibújni. Annyi változás történt velük, hogy kommunistákból milliárdos kapitalisták lettek a rózsadombi Paktumnak köszönhetően. A privatizációnak nevezett szabadrablás keretén belül mindent elloptak a magyar néptől. Beengedték a nyugat hiénáit, s magyar stratégiai ágazatokat játszottak át morzsákért ezeknek a dögevőknek. Alkut kötöttek az alvilággal, s vele összefonódva, különböző ügyleteik kapcsán még gyarapították már amúgy is komoly bankszámláikat.

 

    Visszatérve drukkerunkra. A ’98-as választások előtt kint járt Angliában. Hogy hol, merre ne firtassuk, mert mindenki másképp tudja. Hihetetlen változáson ment keresztül, azt mondhatni csoda történt vele. Addig magyar fül számára szokatlan, beszéde átalakult. Megtanult érthetően magyarul beszélni! Kint tartózkodása alatt elvesztette farmerjét, pulóverjét, s öltönyben, nyakkendőben jelent meg a választások előtt fél évvel a képernyő előtt. Ez történt többi tagtársával is. Beindult a gépezet, mindenütt ők folytak sajtóban, rádióban, tévében, s mindig pozitív megnyilatkozásban. Úgy megnyerték a választásokat, hogy maguk is meglepődtek rajta. Győzelmük már akkor világos volt számomra, amikor a MIÉP-nek gyűjtögettem az ajánló fecnit. A mi gyerekünk, mondták az öreg nyugdíjasok is, fiataloké a jövő, majd ők megmutatják, hallatszott minden felől. (Nekem csak egy apró kérdésem lenne ezzel kapcsolatban, ami talán a leglényegesebb: honnan szerezték, kitől kapták azt a hihetetlenül sok pénzt, amit a választási kampányra el tudtak költeni?)

 

    Megalakult kormányuk, melybe bevették a Kisgazdapártot és az MDF-et. Csak végig kellett nézni rajtuk, s máris megakadt a szemünk egy-két furcsaságon. Nem sorolom fel mindegyiket, hiszen semmi értelme, de a három legfőbb „méltóságot” betöltő tárcát meg kell említnem, mert amilyen a kormányfő, olyan a kormánya igazság itt is érvényesül. Mindjárt az első a belügyér. Komoly maffiakapcsolatokkal rendelkező ember, amit Tasnádi vállalkozó egy rádióban tett nyilatkozata alkalmából megfejelt azzal, hogy azt állította, hogy az alvilág vásárolta meg neki 3 milliárd Ft-ért a bársonyszéket. Ha ez igaz (cáfolat nem hangzott el ezzel kapcsolatban), akkor itt már nagy bajok vannak. Zsarolhatók lettek az ifjoncok, s ezek után már nem is várhattunk semmi jót tőlük, hiszen ők is csak a zsebük tömögetésével lettek elfoglalva.  Aztán a külügyér. Szép hosszú, magyaros bajuszt viselt. Ha a magyarokhoz beszélt a televízión keresztül, akkor azt szigorúan, ellentmondást nem tűrően tette, állandóan Európázott, mintha csak neki lehetne igaza. Ez volt az egyik arca. Volt egy másik is. Ha külföldre utazott, akkor használta. Ilyenkor a szája széles, alázatos – majdnem azt mondtam mosolyra – somolyra húzódott, megmutatva mind a harminckét fogát, testtartása alázatos görbületet vett fel, s mindenhova odasettenkedett, ahol fotózásra nyílt lehetősége urai mellett. Azt a kutyát juttatta sokszor az eszembe, amelyik odasomfordál éppen merengő gazdájához, s óvatosan megnyalja a kezét. A négy év alatt, míg ezt a pozíciót betöltötte, tovább rontotta azt a rossz képet, melyet elődei kialakítottak rólunk a világban. Az igazságügyér. Üde színfolt a magyar politikai életben, női főszereppel. Szép kalapokban jelent meg amikor csak tehette, esőben, szélben, s ilyenkor bájosan megfogta a karimáját, s talán a felsőbb tízezer női tagjainak egy divatot indított el, ha már másra nem futotta a négy évéből. Meglátásom szerint nők ne vállaljanak politikai szerepet ebben a mai, sátán uralta világban. Maradjanak otthon, s a család együtt tartásában munkálkodjanak úgy, ahogyan elődeik tették, nagyon sok értékes embert adva ezzel a magyarságnak, hiszen nagyrészt anyáinkon múlik a felnövekvő generáció erkölcsben való nevelése. 

 

    Aztán csuda dolgok történtek a nagyobbik koalíciós partnerrel. A FIDESZ fiúk kéjesen, eminens tanulókhoz méltón, darabokra szedték a Kisgazdapártot. Annyi felé szövetkeztek, hogy csak az Isten a megmondhatója, hogy egyszer valamikor talpra tudnak-e állni. Vezérük eltűnt a politikai süllyesztőben úgy, hogy haja szála sem görbült meg, míg főmunkatársát a fiúk úgy bekasztlizták, hogy nem lehet tudni mikor szabadul.

 

    A másik partner, az MDF sorsa is beteljesedett, hiszen az újabb választáson bebizonyosodott, hogy egyedül nincs bennük annyi erő, hogy bejussanak a Parlamentbe. Nem érték el mint párt, a parlamenti küszöböt. Nincs rájuk szükség. Néhányan közülük a fiúk hátára kapaszkodva még bejutottak a Parlamentbe, de a közéletben betöltött szerepük véget ért. Ragaszkodásuk az Antall-i „örökség”-hez nevetséges, nincs rá vevő, amely az Antall-i kormányzás kritikája is egyben. 

 

    S elérkeztünk talán a legszomorúbb eseményhez, mely a MIÉP megszűnéséhez vezetett. Csurka István szolgai módon támogatta, segítette a FIDESZ parlamenti működését, melynek az lett a következménye, hogy a fiúk elhódították szimpatizánsait, melynek folytán nem kerültek a Parlamentbe. Ezzel a MIÉP sorsa is beteljesedett, köszönhető főnöke megalkuvó, egyéni érdekeit szemelőtt tartó politikájának. Az életben ez a párt sem fog többé labdába rúgni, elindult ő is a politikai süllyesztő csúszdáján.

 

    Mindent összevetve sikeres kormányzati ciklust zárt Orbán Viktor és csapata. Uraik meg lehetnek vele elégedve. Munkálkodásuk során elérték azt, hogy a Parlamentben nem maradt a magyarságot képviselő párt Magyarországon! Senkit ne tévesszen meg az, hogy ők ott vannak a Parlamentben, s majd ők képviselnek bennünket, hiszen ők is kommunista emlőkön nevelkedtek, s így ugyanazt a politikát folytatják, mint az MSZP. Szegény becsapott népünk még mindig nem jött rá, hogy mostmár teljesen mindegy kire szavazunk a következőkben, az egy és ugyanazt a politikát képviseli, ami nem az itt élő nép, a magyarság érdekében történik. Magyarország megszállása, elfoglalása megtörtént. Csak rajtunk, magyarokon múlik, hogy miképpen vethetnénk véget ennek.

 

    S hogy miért foglalkoztam ennyit Viktorral és csapatával arra röviden megadom a választ. A választási kampány alatt piros-fehér-zöldre az eget is befestő ificsapatról lehullt a lepel. A FIDESZ megszavazta az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat, ezzel mintegy elárulta, cserbenhagyta azokat, akik az utóbbi hónapokban felsorakoztak mögé. Gondolok itt arra a sok megalakult Polgári Kör-re, mely a FIDESZ félrevezetése folytán létrejött. S itt fog megmutatkozni, hogy vajon ezek a „Kör”-ök most, amikor cselekedni kell, merre fognak lépni? Tényleg a magyarság érdekében szövetkeztek? Ha igen, akkor a belépésünk ellen kell kampányolniuk. Ha viszont a belépésünket segítik elő, akkor belépésünk után már csak egy gittegylet szerepe marad rájuk, teljesítve az „ifjoncok” akaratát, többé nem lesz rájuk szüksége senkinek. Megint csak sajnálkozni tudunk azon a sok becsületes, tenni kész magyar emberen, akik megint félre lettek vezetve egy szirénhang által.

 

    Elérkeztünk életünk, a magyarság életének egy újabb sorsfordulatához, melynek megvívása nem igényel kardot, puskát, véráldozatot a magyartól, csak egy apró, de annál jelentősebb dolgot. A szavazófülke magányában nem kell tenni egyebet, mint a NEM mellé behúzni az „x”-et, mégpedig az Európa Unióhoz való csatlakozásunk nép általi megerősítésekor. Ennyit, nem többet követel meg tőlünk most a Haza!

 

    Amikor ezt a kis cikket írom akkor a rádióban már elhangzott az a kérdőjeles mondat, ami szerintem a következő hetek szlogenje lesz, melyre az egész kampányukat építik majd. S ez így hangzik: Mi lesz velünk, ha nem lépünk be az Európai Unióba!? Szerintem semmi. Viszont ez a kis mondat nagy csapdákat rejteget. A felelősséget ezáltal akarják a népre hárítani, ha ne adj Isten valami csoda folytán nem szavaznánk meg a belépést. Erre az egy mondatra aztán mindent rá lehet majd kenni. Az elszabaduló inflációt, a tömeges munkanélküliséget, az áremeléseket, a bérbefagyasztásokat, a sehova nem jutó pénzt, a szabadrablás utolsó stádiumát (a privatizáció végkiárusítását), a magyar rabszolgasorsot, egyszóval mindent, ami már jelenleg is megvan, csak most még nem beszélnek róla. Ha meg belépünk, akkor majd azzal fognak érvelni, hogy a fenti nyomorúságot az EU-tagságunk miatt szenvedjük el, mert élhetetlenek vagyunk. Így aztán majdnem azt mondom, hogy mindegy hogy belépünk-e, vagy sem.

 

    De! Szabadság, függetlenség!  Ugye mindenkinek ismerős ez a két szó!? Ezért a két szóért az életüket adták őseink történelmünk folyamán! Nekünk most nem kell véráldozatot hoznunk! Tollal és papírral még most megvívhatjuk ezt a csatát. De ha nem, akkor nem vagyunk méltók őseinkhez, akkor megérdemeljük rabszolgasorsunkat. Nem várhatunk senkitől segítséget, hiszen megtanulhattuk az utóbbi évtizedekben, hogy senki sem segít rajtunk, éppen ezért sorsunk irányítását nem hagyhatjuk másokra. Mint ahogy a szomszédnak sem engedi meg senki, hogy beleszóljon családja életébe. Sajnos nagyon sokan nem tudják, hogy totálisan meg vagyunk szállva. A mai modern fegyverekkel – televízió, rádió, sajtó – percről-percre hadat viselnek ellenünk megszállóink. S ezek a „fegyverek” többet érnek száz atombombánál, vagy porig bombázásunknál, mert általuk egy elbutított, kilúgozott agyú tömeget tudnak úgy kormányozni, hogy annak minden cselekvő képességét elveszik. Ezért lenne hatalmas dolog az, ha szabadságunk, függetlenségünk felé megtennék az első apró, de annál nagyobb lépést, amely az EU-tagságunkra mondana NEM-et, mert akkor ezt a kis lépést követhetné az újabb, ami a fent említett mai modern fegyverek megszerzéséhez vezetne, amit magyaros virtussal használva lerázhatnánk magunkról végleg kullancsainkat! A tét hatalmas, élet vagy halál. Legyünk méltók őseinkhez, egy határozott NEM-mel nagyobb megbecsülést, elismerést vívnánk ki Európában, mint egy szürke igen-nel, hiszen az úgy ajnározott nyugati társadalmak népei közül ezt a lépést egy sem tette meg, mindegyiket szépen, sorban betereltek a közös karámba, melynek mostanában elkezdtek rothadni tartóoszlopai és összekötő rudazatai, s egyes bennlakók már kívánkoznak kifelé, a szabad teret biztosító volt régi legelők felé. Ne akarjunk megint egy végóráit élő hatalomhoz csatlakozni az utolsó pillanatban!

 

    Amit tehettem, megtettem. Akihez eljut még időben ez a kis írás, s egyetért vele, az ha módja van rá világosítsa fel környezetét. Győzze meg őket, hogy most mi használ a Nemzetnek. Igen vagy nem? Ez itt a kérdés! Én NEM-mel szavazok!

 

 

Békéscsaba, 2003.02.13.