A nemzetgazdaság

Rozgonyi Ernő:

A nemzetgazdaság egyes kérdései érthetően

Bevezetés
Mivel valamiféle „bevezetés” elkerülhetetlen, ezért néhány meghatározás, fogalom ismertetését nem nélkülözhetem, bár nem célom az egyes felvetett kérdések „tudományos” körbejárása. Elsősorban ugyanis a józan ész alapállásából szeretném ezeket a dolgokat megtárgyalni.
Rozgonyi ErnőMit értünk nemzetgazdaság kifejezés alatt? Igazán jó és frappáns meghatározást nem ismerek, ezért magam is csak a következőket tudom válaszolni: A nemzetgazdaság egy nép, egy ország, egy nemzetgazdasági életének egésze, kibővítve a gazdasággal csak közvetetten összefüggő területekkel, úgy mint kultúra, oktatás, egészségügy, szociális rendszer stb. Ugyan elvileg ezek működhetnek teljesen gazdasági alapon is. Ehhez azonban magas bérszínvonal szükséges, vagyis a társadalom zömének olyan jövedelemmel kell rendelkeznie, amelyik a piaci egészségügyi ellátást, oktatást stb. a piaci áron is igénybe tudja venni. Ilyen társadalom mai viszonyaink között egyre kevésbé képzelhető el. Nálunk pedig végkép illúzió ilyesmin töprengeni, hiszen a magyarság zöme alapvető létfenntartási gondokkal küszködik. A nemzetgazdaság más megközelítésben a nemzetgazdasági ágak összessége, mely ágak két fő csoportba oszthatók: az anyagi termelés ágai és a nem anyagi ágak. A nem anyagi ágak közé tartoznak – többek között – a honvédelem, a köz- és szakigazgatás is .

A gazdaság egészével és rész területeivel a társadalomtudomány keretében a közgazdaságtan foglalkozik, melynek ugyancsak két nagy területe van: makroökonómia és mikroökonómia.

A makroökonómia az országok, nemzetek gazdasági rendszereivel foglalkozik, míg a mikroökonómia az emberek, háztartások, vállalkozások gazdasági kérdéseit vizsgálja. A két rendszer azonban egymással szorosan összefüggő kölcsönhatásban áll. Nyilvánvaló, hogy a makroökonómiai döntések (pl. adó, hitel, szabályozás) jelentősen befolyásolják a mikroszféra szereplőinek magatartását, és a mikroszféra ugyancsak jelentős mértékben adhat negatív, vagy pozitív jelzéseket a makroszféra felé.

A makroökonómia (vázlatosan) a következő pilléreken nyugszik:

– monetáris politika

– fiskális politika

– törvényi szabályozás.

Ugyancsak vázlatosan: a monetáris politika a Jegybank irányítása alatt áll, a fiskális politika azonos a költségvetési politikával és a kormány (pénzügyminiszter) és Országgyűlés hatásköre. A szabályozás mindkét területre érvényes eszköz, de ezen kívül is jelentős hatással van és lehet a gazdaság egészére.

A monetáris politika és a fiskális politika – szerencsés esetben – kiegészíti egymást és javítja a pénzügyek hatékonyságát, segíti a gazdaság működését.

Nálunk ez sajnos messze nem így működik.

Ebből ennyi elég is. Fordítsunk egy nagyot A Magna Charta születési dátuma 1215. Ezt tekintik az angliai alkotmánynak. Az Aranybulla 1222-ben íródott. Alig van különbség időben, bár meg kell jegyeznem, hogy a magyar alkotmányosság nem az Aranybullával születik, hanem annál sokkal ősibb. Visszanyúlik a törzs-szövetségek vérszerződéseinek korába. Mellesleg innen ered a testvér szavunk is, ami a világon egyedülálló kifejezés.

A Bank of England születési dátum,a 1694, a Magyar Nemzeti Bankké 1924. Itt már óriási az időbeli különbség. Ennek – sajnos – történelmi okai vannak. Elsősorban az, hogy Mátyás királyunk halálával fokozatosan megszűnik hazánk szuverenitása, gyakorlatilag „megszállt” ország leszünk.

Az 1924-ben alakult Magyar Nemzeti Bank irtózatosan nehéz körülmények közepette (vesztett háború, kommün, trianoni csonkolás, hadisarc, gazdasági világválság) 1927. január elsejére megteremtette a pengőt, majd a gazdaság stabilizálását követően 1931. augusztus 15-i hatállyal elrendelte a pengő arany értékben való meghatározását és ezzel megteremtette Európa egyik legjobb, legerősebb valutáját. Mindezt néhány év alatt. Bennünket 50, vagy ha úgy tetszik 20 éve etetnek és ígérnek fűt-fát,. Miközben egyre lejjebb csúszunk, mit csúszunk, zuhanunk.

A Jegybank?

A Magyar Nemzeti Bank úgynevezett jegybank, azaz bankjegyek kibocsátására jogosult pénzintézet. Másként fogalmazva: bankjegy kibocsátási monopóliummal rendelkezik. Ebből eredően különleges szerepet tölt be, mert alapvető feladata, hogy a gazdaság pénzellátását és a pénz vásárlóerejének stabilitását biztosítsa. A feladat teljesíthetőségéhez megfelelő eszközökkel és önállósággal rendelkezik. Valójában tehát a bankok köznapi értelemben vett feladatai helyett közjogi feladatot lát el: a gazdaság pénzellátását.

A Magyar Nemzeti Bank működését törvény szabályozza. Érdekes, hogy sem az 1991. évi, sem a jelenleg is hatályos 2001. évi MNB-ről szóló törvény meg sem említi ezt a közjogi feladatot. Rendelkeznek arról, hogy a jegybank egyedüli jogosultja a bankjegy-kibocsátásnak, de az alapvető feladatot és ebből eredően kötelezettséget meg sem említik ezek a törvények. E helyett a feladat ellátásához egyébként is szükséges eszközöket és célokat jelölik ki feladatként.

Miért érdekes ez? Azért, mert úgy tűnik, hogy ezek szerint a gazdaság pénzellátása nem feladata többé a Magyar Nemzeti Banknak. Hát akkor kinek a feladata? Ki rendelkezik e tekintetben? Ha ez igaz, akkor az MNB, mint a bankjegy-kibocsátás egyedüli jogosultja, valami ismeretlen döntéshozó akaratának csak mechanikus kiszolgálója? Ki, vagy kik döntik el tehát azt, hogy a magyar gazdaság pénzellátásához szükség van-e bankjegy-kibocsátásra, vagy egyéb beavatkozásra?

Igen, egyéb beavatkozásra, hiszen a gazdaság pénzellátásához nemcsak bankjegy nyomtatással, vagy bevonásával, hanem más módon is van beavatkozási lehetőség.

Milyen tényezőkkel befolyásolható még egy nemzetgazdaságban a pénz mennyisége?

A pénz mennyiség befolyásolási eszköztára a monetáris politika körébe tartozik. A monetáris politika általában a jegybank feladata.

Mik ezek az eszközök?

– az irányadó kamatláb szintjének meghatározása,

– a kötelező tartalék előírása,

– refinanszírozási hitelek kamatlábának változtatása,

– nyílt piaci műveletek,

– direkt eszközök pl. hitelkontingentálás, irányított hitelek stb.

A pénzmennyiség szabályozásában ezenkívül nagy szerepe van a pénz forgási sebességének is. A ezzel összefüggő szabályozás a pénzügyi kormányzat és az MNB közös feladata (lenne).

Fontos tudni, hogy az irányadó kamatláb emelését és ezen keresztül a pénzmennyiség szűkítését restriktív monetáris politikának nevezzük, mert ez visszafogja a gazdasági növekedést. Egyben – mondják – segíti fékezni az inflációt, de az csak akkor igaz, ha a szükségesnél több pénz került valamilyen ok folytán a gazdaságba. Ugyanis a költségoldali inflációt ezzel az eszközzel nem lehet kezelni, vagy ha mégis ezt teszik, akkor nem csökkentik, hanem növelik az inflációt.

Az irányadó kamatláb csökkentésével a pénzmennyiség növelésére van lehetőség, ezt nevezzük expanzív monetáris politikának. Az alacsony kamat ugyanis ösztönzi a gazdasági szereplőket a bővítésre, beruházásra, hiszen „olcsó” hitelhez juthatnak. Vagyis az expanzív pénzpolitika jelentősen élénkítheti a nemzetgazdaság egészét. Az „olcsó” hitel megnöveli a gazdaságban keringő pénz mennyiségét, ezért azt szokták mondani, hogy ennek a pénzpolitikának inflációt növelő hatása is lehet. Ez azonban nem következhet be, ha biztos piaccal rendelkező, tényleges igényeket kielégítő vállalkozások beruházását, növekedését szolgálja, vagyis valóban a gazdaságot élénkíti.

Egy kérdést már feltettünk, nevezetesen azt, hogy vajha ki, kik döntenek arról, hogy a magyar gazdaság pénzellátáshoz mennyi pénzre van szükség? Most eljutunk a következő kérdés csoporthoz: hogyan lehetséges az, hogy miközben 1990 óta állandóan azt hangoztatta minden kormány, hogy pénzhiány miatt nincsen lehetőség a magyar gazdaság felépítéséhez, azaz pénzszűke van, ugyanakkor a Magyar Nemzeti Bank végig – 20 éven keresztül – restriktív monetáris politikát folytatott, amely tudvalevőleg visszaszorítja a gazdasági növekedést? Ezt a kérdést már csak azért is fel kell tenni, mert az adott hazai körülményeknek megfelelő helyzetű országokat tekintve (vesztett háború utáni felállás, vagy bolsevik rendszerből való átállítás) ez példátlan magatartás. Ésszerű magyarázat erre csak egy lehet: valamilyen nemzetellenes erőnek az utasítására történik mindez, elvégre ez is egyik eszköze annak, hogy egy országot, egy nemzetet kiszolgáltatottá tegyenek.

Ugyancsak furcsa állami és pénzügy-politikai magatartásnak kell tekinteni azt, hogy – noha a legeladósodottabb volt bolsevik tömbbéli ország voltunk – nem kértük 1990-ben az államadóság részbeni vagy teljes elengedését, vagy a kamat és törlesztés átütemezését. Akik kérték pl. Lengyelország, meg kapták a könnyítéseket. A mi pénzügyi „szakembereink”, kormányunk és az MNB vezetői azt hazudták, hogy erre semmilyen mód nincsen, ezt megkísérelni sem szabad, mert ennek beláthatatlan nemzetközi következményei lennének. Csak nálunk, érdekes, máshol nem. A „következményeket” pedig így is, úgy is naponta éljük át újra és újra. Van valami különbség? Lehetne. Egy biztos ennél rosszabb semmiképpen sem lehetett volna a végeredmény, egyáltalán nem tisztelt „szakértők”.

Gyakorlatilag ezzel a rendkívül bárgyú magatartással sikerült megakadályozni a magyar gazdaság ésszerű átállításának és talpra állításának még az elméletileg lehetséges kivitelezését is. No persze ez is volt a cél. Lám, azt írom: bárgyú magatartás. De ez csak akkor igaz, ha feltételezem, hogy ezek a „szakértők” és „politikusok” a magyar nemzet érdekében munkálkodnak. Csakhogy ez a szándékosan megtévesztett, jóhiszemű magyarság egyik nagy tévedése (volt). A gyarmatosítási cél, no meg a saját hatalmon maradás és meggazdagodás szempontjából „kiváló” a teljesítmény. Ismerjük el.

Csak így tovább

A „pénzügyi szakértőink” még három szakmai bravúrt hajtottak végre: eladták a lehető legalacsonyabb áron Magyarország aranytartalékát és bevezették az úgynevezett „csúszó leértékelést”. Az egészet megkoronázták azzal, hogy óriási ráfizetéssel likvidálták a magyar bankrendszert.

Az aranykészlet elkótyavetyélése bárhonnan is nézzük szakmailag is elképesztő hiba volt. Surányi nevezetű MNB elnök – az Antall-kormány idején – követte el ezt a merényletet és fosztotta meg ezzel 65-68 tonna aranytól a magyar nemzetet. Arra hivatkozott, hogy nagyobb a hozama a dollárnak, mint az aranynak, miközben egyébként a világ pénzoligarchiái bankjaik számára akkor is és ma is hihetetlen mennyiségű aranyat halmoznak fel. Tudják, hogy a papírpénz egy pillanat alatt összeomolhat, elvégre ennek is ők vannak a hátterében. Hogy kiknek adták el a magyar nép pénzén vett aranykészletet, azt nagy homály burkolja be. Azt is, hogy ki, mennyit keresett ezen, miközben hazánknak irtózatos kárt okozott. Ma – ebből a szempontból – a legszegényebb afrikai országokkal vagyunk egy sorban. No, egyébként is ebbe az irányba „fejlődünk”. Ma pedig a dollárhoz, vagy az euróhoz viszonyítva az arany ára az egekben jár. Bármikor beváltható és a legkevésbé kockázatos befektetési eszköz, nem beszélve arról, hogy vészhelyzet esetén kölcsön fedezeteként is szolgálhat.

Összefoglalva: nem eladni, hanem további aranykészleteket kellett volna felhalmozni a gazdaság és a hazai valuta stabilitása érdekében. A saját magyar gazdaság összeomlása és az aranykészletek elherdálása együttesen a hazai valuta nagyarányú értékvesztését okozta (80-as évek vége, 90-es évek első fele). 1990-l995 között a már nem az aranyhoz, hanem a valutakosárhoz kötött forint előre be nem jelentett módon, azonnali hatállyal 23 alkalommal került leértékelésre, 1991-ben például összesen több mint 20 %-kal. Ezeknek az adminisztratív lépéseknek voltak előnyei. Egyesek számára. Ugyanis táptalaja volt az úgynevezett bennfentes csalásnak, hiszen aki előre hírt szerzett egy leértékelésről, az deviza tranzakciókkal igen tetemes haszonra tehetett szert. Azaz újgazdag elnyomóink, hazánkat kiárusítók hirtelen meggazdagodása ezen az úton is lehetővé vált. A leértékelések természetesen gerjesztői voltak az inflációnak is, miközben az MNB „hősiesen” harcolt ellene, noha neki volt köszönhető, ő eresztette ki a szellemet a palackból. Az infláció kérdésére a későbbiek folyamán még visszatérek.

1995-ben a Bokros-csomag részeként bevezették az úgynevezett „csúszóleértékelést”. Ezzel egy előre bejelentett havi ütemben (amit napra bontottak) került sor a forint leértékelésére. 2001 októberéig az MNB ezt a módszert alkalmazta. Ez ugye bő 6 évet jelent. A csúszóleértékelést – noha ezt hirdetik – nem Surányi találta ki, a nemzetközi szakirodalom természetesen ismeri. Fontos azonban, hogy e szerint csak rövid ideig alkalmazható, átmeneti megoldásként. A hat évet nem lehet rövid és átmeneti időnek tekinteni. A módszer – neve is ezt sugallja – csak a hazai valuta folyamatos leértékelését ígéri a gazdaság szereplőinek, és eleve kizárja a felértékelődés lehetőségét. Azaz, teljes mértékben elszakad a gazdaság egészének tényleges alakulásától. Nem lehet vitás, hogy a forint előre kiszámítható leértékelése nyomán olyan forint árfolyam keletkezett, amelyik egyértelműen kedvezett a rövidtávi spekulációs kalandor tőke beáramlásának. Ez mutatkozott meg abban is, hogy az állampapírok és a részvények piaca megélénkült, a BUX rohamosan emelkedett. Ami mögött azonban ezzel arányos tényleges teljesítmény nem volt. A spekulációs kalandor tőke beáramlott, fordult egy kört, majd minden tényleges gazdasági teljesítmény és kockázat nélkül, nagy haszonnal távozott. Ez egyrészt hozzájárult ahhoz a folyamathoz, amelynek eredményeképpen több pénzt pumpáltak ki a magyar gazdaságból, mint ami beáramlott, másrészt, de ugyancsak a valódi teljesítmény hiánya miatt, hozzájárult az úgynevezett buborék gazdaság hazai kialakulásához. Igazán kedvező hatása csak a gyökértelen idegen tőke urai számára volt.

Minek a magyar bank?

A magyar kétszintű bankrendszert még a Kádár rezsim idején, igen nagy hazai ráfordítással hozták létre, mert nem lehetett tovább fenntartani azt, hogy minden banki funkciót a jegybank lát el. Kialakultak a kereskedelmi bankok hálózatai, mint a piacosodó gazdaság pénzintézetei. Ezeket a bankokat meg kellett volna becsülni, mert nagy gazdasági értéket képviseltek, hiszen ők képzeték a magyar bankrendszert. Létük nagyon útjában állt a gyarmatosító törekvéseknek ezért kormányaink, vagy helyesebben helytartóink, igen hamar az őket eltartó idegenek sugallatára kitűzték azt a célt, hogy a magyar bankrendszert meg kell semmisíteni. 1990-től (bár már egy-két évvel előbb is) hangzatos frázisokkal készítették elő a bankprivatizációs folyamatot, hiszen a magyar bankrendszer likvidálásának legegyszerűbb módja a privatizáció volt és ez biztosította egyben a legnagyobb hasznot, nyereséget is az idegenek számára.

„Tizenöt éve az MKB részbeni eladásával kezdődött a bankprivatizáció hosszú és viharos története. Az állam mai forintra átszámolva 632 milliárdos bevételre tett szert a tucatnyi bank eladásából, ám ez eltörpül a mintegy 2000 milliárdnyi konszolidációs kiadástól.” Írja a Napi Gazdaság. Ez a szembeállítás is bizonyítja, hogy itt kifejezetten rabló privatizációról van szó, de ettől függetlenül is nevetséges áron prédálták el a magyar bankrendszert. Kirívó példának hozom fel a „nagy szakértő” Bokros Lajos bankjának esetét, ahol az állam, hogy a csődtől a Budapest Bankot megóvja állami kezelésbe vette, majd úgy adta el gyakorlatilag 12 milliárdért, hogy először 12 milliárdot beleadott a bankba és ezen felül még vállalt valami homályos 8,5 milliárdnyi eszköz-visszavásárlási garanciát is, amit a vevő természetesen le is hívott. Ez igen, ez aztán üzlet a javából. Máshol az ilyen ügyeket a köztörvényes bűnüldöző szervek szokták „kezelni”. Épp ésszel érthetetlen és minden ízében különös és bűzlő volt a Pénzintézeti Központ eladása is, de – mint azt a néhány számból is világosan látni lehet – az egész bankprivatizáció az ország becsapása és ellehetetlenítése céljából zajlott le. Az ilyen üzletek- már ami az állami bevételt illeti – kísértetiesen hasonlítanak ahhoz, amikor tolvajok, rablók, útonállók a rablott holmit értéke 5-10 %-án adják át az orgazdáiknak. Ebben a kisded játékban – többé-kevésbé – valamennyi kormányunk közvetlenül, vagy közvetve részt vett.

Az Orbán-kormány alatt kezdett valami derengeni arról, hogy magyar bankrendszer nélkül nincs, ami az állami akaratot közvetíteni képes, vagy hajlandó. Létrehozták a Fejlesztési Bankot. Ez egy pozitív lépés volt, de igazi áttörést már nem jelentett, mert ahhoz más vonatkozásokban is lépni kellett volna, ez pedig elmaradt.

Árstabilizáció?

A Magyar Nemzeti Bankról szóló törvényben, mint említettem, szó nincs a jegybankok alapvető feladatáról, a nemzetgazdaság pénzellátásáról, de a törvény elsődleges célként az árstabilitás elérését és fenntartását tűzi ki. Elérkeztünk tehát egy igen komoly és nehéz témához, az infláció kérdésköréhez. Az a nehéz ebben, hogy a magyar viszonyok nem nevezhetők általánosnak, hanem speciálisak, ezért a hazánkban eluralkodott monetáris halandzsától, a félrevezető hazudozástól eltérően kell az infláció hazai okait, ok okozati összefüggéseit és hatásait elemezni.

Néhány általános közgazdasági fogalmat azonban itt is meg kell említeni. Az egyszerűség és a rövidség okán részben a Wikipédia, a szabad enciklopédia segítségét is igénybe vettem. Az infláció a közgazdaságtanban az árszínvonal tartós emelkedése. Az árszínvonal csökkenése a defláció. Árstabilitás alatt az árak változatlanságát értjük egy időszakban, ekkor az árszínvonal-emelkedés 0% körüli. A stagfláció olyan viszonylagosan magas infláció, amely magas munkanélküliséggel jár együtt.

Az árszínvonal-változás mértékét tekintve beszélhetünk lassú (vagy kúszó), vágtató, ill. hiperinflációról. Kúszó infláció esetén az árszínvonal évente csak néhány százalékkal nő. Vágtató infláció esetén az árak általános emelkedése már két számjegyű.

Szokták emlegetni, hogy az infláció a kormányok egyik rejtett adójellegű bevételének, az inflációs adónak a forrása. Érdekes módon arról kevesebb szó esik, hogy erre csak igen töppedt agyú pénzügyminiszterek szoktak építeni (nálunk ugye van ilyen bőven), mert az infláció a külső, de különösen a belső adóság szolgálat terheit igen jelentős mértékben növeli, vagyis a kiadási többlet a sokszorosa a bevételi többletnek, ha nagy az adóság állomány. Márpedig hazánknak irtózatosan nagy a külső és belső adóság állománya. Vagyis az inflációval ugyan csökken a bérek vásárlóereje (ami ebben az országban 20 éve állandóan cél) de egyben a költségvetésben lévő, ugyancsak a dolgozó emberek lehúzásából eredő pénznek ésszerű állami elköltését is lehetetlenné teszi.

Ki jár itt jól? A nemzetközi tőke urai, a gyarmatosítók, akik a mi pénzünkkel tesznek tönkre bennünket kormányaink hathatós segítségével.

Az MNB-ről szóló törvény, amikor árstabilitást tűz ki célként, összetéveszti az inflációt az áremelkedéssel. Az árszínvonal emelkedése ugyanis csak következménye az inflációnak, ami ezáltal lesz mérhető. Ha már hivatalosan ez az MNB legfőbb célja, akkor az infláció kordában tartása helyesebb fogalmazás lenne. De hát ez azért még sem véletlen. Mert mi az infláció? Az infláció fogalma és ténye mindig pénzre vonatkozik, konkrétabban a pénzmennyiség duzzasztására, a forgalomban lévő pénz mennyiségének rendkívüli megnövekedésére és emiatt való elértéktelenedésére. Olyan pénzgyarapodást jelent, ami a gazdasági teljesítményt lényegesen meghaladja, és amelynek okán a kínálat és a kereslet közötti egyensúly megbomlik. Így aztán jogosan felmerül az a kérdés, hogy miként kerülhetett több pénz a forgalomba, mint amennyit a gazdaság elbír? A MNB elnökei szerint úgy, hogy túl magasak a bérek és nyugdíjak. Ugyanis minden banki értékelésben azt követelik, hogy vissza kell fogni a bérkiáramlást. Továbbá csökkenteni kell a költségvetés újra elosztó szerepét. Vagyis (többek között) az egészségügyre, az oktatásra, a nyugdíjakra fordított összegeket. Nálunk. Nos, ezért is tartunk ma ott, hogy az átlagbér – vásárlóerő paritáson – megfelel az 1971 évi átlagbérnek. Döbbenetes. Persze van egy réteg, akire nézve ez igaz. Ide tartoznak a volt főbolsik, akik ma újgazdagok, a bankárok, többek közt az MNB elnöke is, politikusaink és a nomenklatúra klientúrája. És valóban ennek a csekély lehetőségű költségvetésnek pedig vannak olyan tehertételei is, amelyek helytartóink családi és baráti, kiszolgálói, alibit adó és hamis magyarázatokkal szolgálók népes tábora irányába folydogál el és válik a társadalmi hasznosság szempontjából semmivé.

Hozzá kell ehhez tennem, hogy hiába írja elő az árstabilitást a törvény, a Magyar Nemzeti Bank még soha nem tett eleget ennek a követelménynek. Csak példaképpen íme a „hivatalos” infláció alakulása:

A hivatalos infláció alakulása

Év %

1992 123,0

1993 122,5

1994 118,8

1995 128,2

1996 123,6

1997 118,3

1998 114,3

1999 110,0

2000 109,8

2001 109,2

2002 105,3

2003 104,7

2004 106,8

2005 103,6

2006 103,9

2007 108,0

2008 106,1

Mint tudjuk ezek ráadásul manipulált adatok, hiszen a „fogyasztói kosárban” talán még a malomkő is benne van. A lakosság bizony minden alkalommal magasabbnak érzi, teljes joggal az inflációt.

Az MNB tehát hősiesen küzd az infláció ellen amit maga és a kormány gerjeszt leginkább, a magas alapkamattal, az évente változó és általában növekvő adókkal, járulékokkal, az idegen tulajdonú bankrendszerünk tevékenységének szabályozatlanságával.

Van azonban egy tényező, amiről mélyen hallgat az MNB és helytartóink egyaránt. Mert bizony van itt pénzduzzasztás bőven, van a magyar gazdaság pénzszükségletét lényegesen meghaladó pénz a forgalomban. Honnan? Hát nem a mi nyomorúságos afrikai bérünk, vagy az állam legalapvetőbb feladatait sem teljesíteni tudó, eladósodott, kivéreztetett költségvetésünk túlköltése révén, hanem az idegen tőke nyakló nélküli beáramlása miatt. Nem az elnyomorított lakosság, nem a költségvetés újra elosztó szerepe az ok, hanem a nemzetközi (honfoglaló és gyarmatosító) tőke beáramlása. Ennek ugyanis helyet kell csinálni és azt csak úgy lehet, hogy szűkítik a pénzhez jutást minden magyar számára, legyen az bér, vagy hitel, magánszemély, vagy magyar vállalkozás. Pénz-szűkét mindennek, ami magyar, tág teret, kényelmes behatolást mindennek, ami idegen. Mert az idegen szép. És jó. Segít nekünk… megszabadulni minden értékünktől.

A gátlástalan és főként aránytalan idegen tőke beáramlás egyébként összességében hazánknak csak kárt okozott!

Íme az egyik bizonyíték:

Morita japán közgazdász elemző számításokkal vizsgálta, hogy mennyire hatékony a külföldi tőke egy-egy országban. Ezt úgy vizsgálta, hogy feltételezte (helyesen), hogy az egy főre eső GDP bővülése jelentős mértékben függ a beáramló külföldi tőke szintjétől. A számítások szerint 1981-1996 közötti időszakban (15 év) az egy főre jutó külföldi működő tőke 1 dollárral való növekedése Spanyolországban 4,15 dollárral növelte az egy főre jutó GDP-t, Portugáliában 4,82-vel, Görögországban 3,56-tal, Csehországban 3,1-el, Lengyelországban 4,69-el. És most, tessék jól figyelni! Magyarországon ez a mutató 0,69 dollár. És ez a számítás csak a működő tőkére vonatkozott, miközben nálunk e mellett számottevően garázdálkodott és garázdálkodik ma is a kalandor tőke. A vizsgált 15 évre vonatkozóan tegyük hát fel a kérdést: hova és kihez került és tűnt el végleg a nemzetgazdaságból mintegy 20 milliárd USA dollár? Hozzá teszem, a helyzet a vizsgált időszak óta csak romlott. Egyébként is döbbenetes egy olyan állami gazdaságpolitika, amelyik 1999-2000-ben például arra épült, hogy változatlan értékben számolva, legalább 2-3 milliárd USA dollár beáramlására van szükség évente a kialakított rendszer életben tartására. Azóta ez a kívánatos beáramló tőkeszükséglet nagyságrendekkel növekedett. Hála – és ezt a szót nagyon szeretik az MNB elnökök – a prudens gazdaságpolitikánknak. Nos tehát ennek valamilyen módon helyet kellett csinálni és ezt csak a magyar életszínvonal és a magyar vállalkozók kárára, rovására lehetett, lehet. Nyomatékosan fel szeretném hívni a figyelmet, hogy ezért többek között ez is – és nem a gazdasági világválság – az oka a jelenlegi helyzetünknek és ebben valamennyi parlamenti pártnak fenn áll a felelőssége.

Az adósság-csapda

A hitel, kölcsön lehet hasznos, hiszen gazdaságélénkítő, modernizáló, versenyképességet növelő akkor, ha olyan produktív fejlesztésekre fordítják, amelyek eredményeképpen jelentősen nőhet a fizetési mérleg aktívuma. Ebben az esetben a törlesztési és kamatfizetési kötelezettség is viszonylag könnyen teljesíthető. Meg kell jegyeznem, hogy a makroszférában erre túlzottan sok példát felhozni nem lehet. Számítgatni ugyanis egy íróasztal homályában lehet, de mindig történhet, és legtöbbször történik is valami, ami még egyébként ideális körülmények között sem garantálja a várt eredményt.

Magyarország – sajnos – a kiegyezés óta gondokkal küzd, ami a külföldi kölcsönöket, illetve azok visszafizetését (kamat + törlesztés) illeti. Ennek egyik oka az volt, hogy a felvett kölcsön jelentős részét improduktív célokra használták fel. Nincs arra mód, hogy jelen írás keretében minden, ma már történelmi eseményt kitárgyaljunk, ezt csak azért említettem meg, hogy bizonyítsam: bőven volt tapasztalata a magyar államnak a külföldi hitelekkel és azok problémakörével kapcsolatban, vagyis egyáltalán nem volt szükségszerű, hogy mindig ugyanazt a hibát kövessük el, hogy önmagunknak azt hazudjuk, majd csak kilábalunk valahogy az adósság-spirál szorításából. Ameddig ugyanis csak egyre újabb hitelek felvételével tudjuk törleszteni a korábban felvett hitelek terhét, törvényszerűen egyre súlyosabb és magasabb szintű adósság-spirálba kerül az ország és a vége ugyancsak törvényszerűen az államcsőd. Hogy mikor következik be az államcsőd az ilyen esetekben? Hát, amikor saját forrás már nincsen és már nem nyújt hitelt senki sem, vagy olyan feltételekkel, aminek a vége az ország totális elvesztése. Igen, elvesztése.

Tudták és tudják ezt helytartóink, de tudniuk kellett a mindig mindent megmagyarázó szakíróknak, közgazdászoknak is. Ez ugyanis szakmai közhely. És az ország elvesztésének, a magyar államiság elvesztésének lehetősége sajnos nagyon is reális aggodalmakra ad okot.

A kamatuzsora felkent szakértői ezt ma már nem is titkolják. Emlékezzenek csak arra, és ne feledjék, ne feledjék, ne feledjék, mit mondott Simon Peresz, Izrael volt és jelenlegi köztársasági elnöke, háromszoros miniszterelnöke aki egyébként meggyőződéses cionista 2007. október 10.-én a tel-avivi Hilton Szállodában egy kereskedelmi összejövetelen nagyképűen és hencegve: manapság gyarmatok létesítése és hadsereg bevetése nélkül is lehet birodalmakat alapítani. Majd hozzá fűzte mára az izraeli gazdaság olyan hatalmas eredményeket ért el, hogy a izraeliek – többek között – felvásárolják Magyarországot.

A globalizmus a világ minden nemzetére veszélyes. Ha a népek, nemzetek nem képesek kellő súllyal és eréllyel fellépni, megvalósul a hőn óhajtott VILÁGURALOM. Ezen belül hazánk különösen veszélyeztetett, mert az új honfoglalók is tudják: Magyarország (a Kárpát medence) Európa közepe, aki ezt a területet birtokolja, annak lehetősége van arra, hogy Európát birtokolja (ez a törekvés már folyamatban van) és aki Európát birtokolja, az akár az egész földet is birtokolhatja. Igen még háború nélkül is, de azért rendfenntartó hadseregre szükség van és lesz. Nagy perspektíva előtt állnak a különböző őrző-védő cégek, mint ahogy azt már tapasztaltuk.

Visszatérve az adósság-csapdára a továbbiak kellő megértéséhez szükséges egy kitérőt tennünk és a GDP-ről is néhány mondatban szólni. A GDP egy angol kifejezésekből előállított betűszó, rövidítés. Magyar jelentése: az egy területen (ország) adott idő alatt (általában egy év) előállított javak (termékek és szolgáltatások) összességének értéke. Ennek a mutatónak a hazai használata, minden számszerűségnek erre vetített megfigyelése (pl. adósság a GDP %-ában kifejezett mértéke) azonban jelentős problémákkal terhelt. Amúgy is egy eléggé elnagyolt massza, ami további részletező elemzésekkel együtt ad csak választ arra, hogy az adott időszak eredményes volt-e és milyen mértékben, de a mi viszonyaink között kifejezetten a félrevezetés és ámítás eszköze. Miért?

Okos pénzügyéreink a GDP-be beszámolják a multinacionális cégek teljesítményeit is, noha – az adott speciális magyar körülmények között – ezekhez semmi közünk nincs, mert szinte ingyen jutottak mindenhez. Sőt a legtöbb esetben a magyar adófizetők pénzén külön nekik kialakított infrastruktúrákat vettek igénybe, úgynevezett vámszabad területi gazdálkodást folytatnak és ennek alapján semmilyen formában sem járulnak hozzá a társadalmi közteherviseléshez, nem fizetnek adókat, járulékokat stb., a nyereséget pedig kiviszik az országból. Tevékenységük tehát egész egyszerűen nem része a magyar gazdaság teljesítményének. Az, hogy néhány embert nevetséges afrikai szintű bérekkel alkalmaznak, még nem lehet elég ok ahhoz, hogy teljesítményüket a magyar gazdaság sajátjának tekintsük.

Miért fontos erről beszélni az adósság kapcsán? Azért, mert az adósságállományt a GDP-hez viszonyítva szokták figyelni és nemzetközileg összehasonlítani. A GDP százalékában kifejezve ma már 75-85 % körül tartunk, vagyis adott év bruttó termékének 75-85 %-a adósság.

2008. december 31.-én

költségvetés bruttó adóssága: 18 128 163,6 millió forint

GDP: 26 480 milliárd forint

Adósság a GDP %-ában: 68,5 %

Mint tudjuk a GDP 2009-ben csökken, az adósság – állomány pedig tovább nő. Amennyiben pedig helyesen, nem a GDP-hez viszonyítunk, hanem a tényleges hazai bruttó termékhez, a saját teljesítményünkhöz, akkor már ma is messze 100 % feletti az eladósodásunk. Mellesleg jegyzem meg, hogy a GDP említett sajátosságából, speciális magyar helyzetéből eredően is sikerült kárt okoznia helytartóinknak, természetesen, mint mondják a nemzet érdekében, ugyanis a további kölcsönök felvételéhez, valamint az Európai Unió normáinak betartásához volt szüksége ehhez a vitatható tartalmú GDP-re. Hiszen a hitelezők, illetőleg az Európai Unió az így kialakított százalékokat figyeli és tekinti irányadónak. Kétségtelen, hogy ebbe egy kicsit benne van környező világunk és saját népünk becsapása. Ugyanis az Európai Unió nem ismer olyan működési formákat, mint a vámszabad területi, nem ismer olyan kedvezményeket, amelyek a külföldi tőke érdekében a saját nemzeti gazdaságot szándékosan tönkreteszi. Hiszen ezért volt szükséges az, hogy az Európai Uniós csatlakozásunk előkészítése során a dolgok rendezése érdekében valamit tenni kellett. Tettek is. Az Orbán-kormány kérte, hogy továbbra is működtethesse ezt az Európai Unióban idegen rendszert. Ki tudja mi volt az indok, de tény, hogy az Unió hozzájárult ehhez. Mit mondjak, abszurdum.

Az adósság állomány önmagában is rémisztő, de igazán elképesztő az az állandóan növekvő teher is, ami az adósság-szolgálatból ered (vagyis a kamat + törlesztés), és ki tudja még milyen egyéb felszámolt költség. Az egészet nagy homály, nagy titok övezi. Soha még egyik kormány regnálása idején nem tájékoztatták tisztességesen azt a közvéleményt, amelyiknek a pénzéből fizetünk (azaz a mi pénzünkből) sem az adósság-állomány összetételéről, feltételeiről, költségeiről és annak tényezőiről, sem arról, hogy a felvett kölcsönöket mire és miért költötték. Ez utóbbi ma már világos, a felvett hitelek törlesztésére és kamatára, de ez nyilvánvalóan annak idején nem így indult. Persze tudunk arról, hogy bolsi helytartóink aktatáskával vitték ki a dollárt a Szovjetunióba és tudunk arról, hogy a legutóbb felvett IMF kölcsönöknek pedig egy jelentős részét azoknak az idegen bankoknak adták, gondolom jutalomként, akik az ország és lakossága tönkretételében kiemelkedő szerepet játszottak és töltenek be ma is.

Arról nem is beszélve, hogy hazánkban ezek a műintézetek óriási extra-profitot értek el és vittek ki az országból.- Szomorú dolog, hogy a képviselők a parlamentben úgy döntenek költségvetésről és egyéb sorsdöntő pénzügyi kérdésekről, hogy a legnagyobb tételekről fogalmuk sincs. Elvégre demokrácia van, no és jogállamiság.

Adó ügyek

Hazánkban igen magas – nemzetközi összehasonlításban is – az adóteher, ezen belül pedig a lakosság adó terhelése. Természetesen a GDP-hez viszonyítva. Csakhogy – mint említettem – a GDP mintegy 50-60 %-ához semmi közünk, hiszen a multik betelepülése csak pénzünkbe került, illetve vámszabad területű működésük révén részben, vagy egészében adót nem fizetnek, nyereségüket kiviszik az országból. A költségvetés bevételét valamiből mégis csak össze kell ugyanakkor szedni, mert nyom az adósság és valahogy az államot is működtetni kell. Hát ezért magasak a magyar népesség és a magyar vállalkozók adójellegű terhei. Amennyiben a valódi magyar teljesítmény a vetítési alap (és ez felel meg a tényleges helyzetnek – akkor olyan hihetetlenül magas a lakosság és a magyar vállalkozások adójellegű terhe, hogy arra a világon nincs példa, még megközelítőleg sem.

Ahhoz tehát, hogy a hazai adóterheket csökkenteni lehessen, illetőleg a tényleges teherbíráshoz lehessen igazítani, első lépcsőben azt kell elérni, hogy minden hazánkban működő, gazdasági tevékenységet folytató termelő, szolgáltató, beleértve a pénzintézeti tevékenységet is, ugyan olyan terheket viseljen, mint a hazai vállalkozások. Ezzel ugyan még a nyereség kivitele nem akadályozható meg, de legalább megcsapolható.

Hihetetlen extra-profithoz jutnak a multik úgy is, hogy a magyar beszállítóknak még a mesterségesen, a hatalmi pozícióval való visszaéléssel kialakított rendkívül alacsony áron átvett termékeket, szolgáltatásokat sem fizetik ki elfogadható időn belül. Általánosnak tekinthetők a teljesítést követő 120-180, vagy annál is több napos fizetések. Ezzel kamatmentes hitelt nyújtanak a multiknak a magyar beszállítók és emiatt kénytelenek magas kamatozású (restriktív) hiteleket igénybe venni. A magyar vállalkozók széles körben megjelenő csődjének – többek között – ez is egyik oka. Világos, hogy ezt csak szigorú és következetes állami szabályozás útján lehetne rendezni. Fontos ez azért is, mert összefügg a pénz forgási sebességével és ezen keresztül a gazdaságban lévő pénz mennyiségével is.

A személyi jövedelemadó elvi konstrukciója nemzetközileg ismert modell, hazánkban is alkalmas adóeszköz lehetne. Csakhogy a sávos progresszív adózás egyre veszít a progresszivitásából, közismert, az SZDSZ például már ott tart, hogy egy alacsony adókulcsos rendszert javasol bevezetni. Az, hogy ez kiknek kedvező rendkívül egyszerű belátni: csak és kizárólag a magas jövedelemmel rendelkező, mintegy 20 %-os rétegnek, és kedvezőtlen az átlagnál alacsonyabb jövedelműek számára, tehát antiszociális a legnagyobb mértékben.

Itt álljunk meg egy pillanatra, tekintsünk vissza a lépcsőzetesen progresszív adózás múltbeli nemzetközi szerepére. Minden ilyen jellegű adónál fontos szempont az adó arányossága, de ez nem mond ellent a sávos progresszív adózásnak, mert ugyanakkor kiemelt szerepe van a teherbíró képességnek is. A teherviselő képesség szerinti adózás is arányos teherviselést jelent.

Az USA-ban az 50-es években egy 24 sávos (24 lépcsőből álló) jövedelemadó rendszer működött, ahol a legalsó sávhoz 20 %-os adókulcs járult, de az utolsó sávba eső jövedelemrész már 91 %-os adókulcs alá tartozott. Az átlagjövedelmek után ennek alapján mintegy 25-30 %-os adófizetést kellett teljesíteni, az átlagosnál 5-10-szer magasabb jövedelem után mintegy 50%-ra növekedett az átlag-adó mértéke, de az átlagnál 20-30-szor magasabb jövedelem átlag adója 75-85 %-ot is elérhetett.

Az 50-es években Európa számos államában volt hasonló adórendszer és adómérték, mert ez volt célszerű a gazdaság háború utáni helyreállítása érdekében és ez volt a feltétele annak, hogy széles középosztály jöhessen létre. 1990-ben, de ma is a magyar gazdaság helyzete olyan, vagy talán még súlyosabb is, mint egy vesztett háború után.

Hazánkban tehát egy ilyen progresszivitású adórendszer kellene, de úgynevezett családi adózás keretében. Ennek működése – többek között – kiválthat mindenféle szociális családi segélyt, járulékot és egyben olyan hatása is van, mint az úgynevezett gyermektelenségi adónak volt. Nyílván nem véletlen tehát az sem, hogy adórendszerünk olyan amilyen. Hiszen ma az átlagkeresetek vásárló értéke körülbelül az 1971 évivel azonos, a legmagasabb jövedelmek pedig az átlaghoz viszonyítva akár 100-120-szoros mértékűek. Ez súlyos aránytalanság, de természetesen ez sem véletlen.

Adórendszerünkben egyéb anomáliák is bőven akadnak, hiszen például a spekulációs jövedelmek nem, vagy egyes részei alig adóznak.

Nem hagyhatom szó nélkül a senki által sem megválasztott (elvégre demokratikus jogállam vagyunk, vagy nem?) Bajnai-féle vész-helytartóság aljasságát. Az elhíresült vagyonadóról van szó. Ez a bolsevik mentalitás és a gyarmatosító Moloch mohóságának ötvözete, ami természetesen önmaga ellen nem irányul, de egyébként minden tisztességes embert letarol. Nincs kifogása senkinek azzal kapcsolatban, ha a kormány a felhalmozott nagy vagyonokat meg kívánja adóztatni. Újgazdag volt KISZ-eseink hajdani funkcionáriusaink, valamint többnyire kettős állampolgár pénzügyi hatalmasaink vagyonának megadóztatása dicséretes dolog volna. Elvégre tőlünk lopták. Csakhogy ez az adó – uraink nagyobb dicsőségére – nem vonja össze az ingatlanokat, vagyis ha valakinek 10 db 29 millió forintot érő háza, lakása van az nem fizet adót. Egy ingatlan után fizet adót akkor is, ha 10-50, vagy akár 100 ingatlana van és abból egy is eléri, vagy meghaladja a 30 millió forintot. Ugyancsak pofátlanság az, hogy szinte mindenkivel kötelezetőén megvetették a korábbi bérletét, ehhez még kölcsönt is adtak, amit persze törleszt, és ha a lakást fel kellett újítani az arra felvett kölcsönt is törleszti, most pedig megadóztatják. Aztán akik a közelmúltban vásároltak vagy építettek maguknak lakást, azok havi törlesztése az eget veri, kész csoda, ha emellett valahogy meg tudnak élni, most pedig még fizessenek adót is. A nyugdíjasok, ha egy élet munkájával végre – idős korukra – tisztes komfortot nyújtó házat vagy lakást birtokolnak és az az egyébként röhejes értékmeghatározás alapján meghaladja véletlenül a 30 milliót – akár csak 10 forinttal is – fizethetnek. A rezsire sem telik már helytartóink jóvoltából, de fizessenek. Az ebben a körben nyújtható „kedvezmények” egyenesen botrányosak.

Több oldalon keresztül lehetne sorolni a törvény abszurditásait, de a lényeg változatlan: a kis és közepes jövedelműeket meg kell kaszálni, ki kell pusztítani, a gazdagoknak pedig ez egy szúnyogcsípés. Egyértelműnek tűnik a cél: a még megmaradt középosztály teljes megsemmisítése. Gratulálhatunk a szociálisan oly érzékeny pártjainknak ehhez a merénylethez is.

Számos elképesztő eleme van még adórendszerünknek, hiszen joggal mondhatjuk felháborítónak az áfa-rendszerünket, valamint azt a káoszt, ami több, különféle címen befizetendő terheket illeti, ami vállalkozóinkat sújtja. Ugyanakkor sok mindent meg kellene adóztatni, amit máshol megadóztatnak, nálunk nem. Hozzá teszem, hogy ez a „hézag” csak a vezető hazaárulókat, erkölcsrombolókat stb. részesít előnyben.

Privatizáció

A magyar privatizáció a hülyeség csúcsteljesítménye lehetne, de az eddig felvázoltak alapján kijelenthetjük, hogy pénzügyi és gazdasági ötletgazdáink, 20 éve regnáló kormányaink vezetői ennyire egyirányúan és ilyen huzamos ideig nem lehetnek pusztán hülyék. De egy idegen hatalom akaratának végrehajtóiként már inkább megérthető következetesen nemzetromboló magatartásuk.

A privatizációs folyamat hihetetlen károkat okozott a nemzetnek, a magyar gazdaságnak, a magyarság egészének és nagyon nehezen visszafordítható helyzet elé állította népünket. A nemzetgazdaság pénzügyi szempontjából is csak károkozásnak lehet nevezni, szemben a politikai hazudozásokkal. Az 1990-2007 között lezajlott privatizációból ugyanis összességében 2.962 milliárd forint bevétel jutott az államnak, de a hivatalos adatok szerint is l.370 milliárd forint ráfordítás mellett. Hozzá tartozik ehhez az is, hogy iparunkat, szolgáltatásainkat, kereskedelmünket és pénzintézeteinket átlagosan értéküknek mintegy 10 %-án kótyavetyélték el helytartó uraink. Beleértve ebbe piacainkat, évtizedes kutatómunkát és annak eredményeit, valamint egyéb szellemi értékeinket. Még a látszatra sem adtak, hiszen a vagyonkezelő szervezeteknek vagyonleltáruk sem volt, igaz ma sincs. A privatizáció azon részéhez pedig, amely a multik, a külföldi tőkések kezébe került, még infrastruktúrát és adómentességet is adtak helytartóink. Ha az ilyen csatornán elfolyt pénzt is figyelembe vesszük, akkor még mi fizettünk azért, hogy az évszázados felhalmozott nemzeti vagyonunk idegenek tulajdonává váljék és önmagunk kizsákmányolásával részükre óriási extra-profitot biztosítsunk, amit pedig kivittek az országból.

A történethez hozzá tartozik az a tény, hogy a piacgazdaságra való áttérés valóban megköveteli azt, hogy a kizárólagos állami tulajdon bizonyos mértékű lebontásra kerüljön. Az igazi piacgazdaság feltételezi, hogy egy nemzetgazdaságban egymás mellett működjön az állami, a hazai és a külföldi tőkés tulajdon, valamint az önigazgató és önkormányzati tulajdon. A kizárólagos állami tulajdon ilyetén lebontásának vannak tisztességes és átgondoltabb módszerei is. A magyar módszer Európában egyedülálló, ez nem véletlen, elvégre nekünk találták ki.

A Németh-kormánytól nem lehetett mást várni, mint amit tett. Mentették a menthetőt és igyekeztek önmagukat, mármint a vezérbolsikat helyzetbe hozni és átmenteni. Ennek része a spontán privatizáció, amikor is nagyvállalatok önálló és nyereséges üzemeit veszteségessé tették, majd szinte ingyen elvtársi kezekbe adták. Ettől kezdve érdekes módon újra nyereségessé váltak. Itt is érvényesült az egyik gyurcsányi-elv: ezernyi trükk, amiről nem kell tudnotok…

Az Antall-kormány felelőssége igen nagy, mert nem vizsgálta a spontán privatizációs bűntetteket, de szabadjára engedte saját, a privatizációt lebonyolító szervezeteinek korrupt, bűnös tevékenységét. Így egyrészt tovább épült az elvtársak gazdasági hatalma és a „közvetítők” és „döntéshozók” zsebe sem maradt üres.

A föld visszaadási és kárpótlási törvények idétlen tákolmányok voltak, ráadásul a végrehajtást az ellenérdekű, velejéig korrupt régi nomenklatúrára bízták. A felszabadulást reménylő parasztság itt kapta az első nagy pofont, és nőttek ki levitézlett politikusokból, média-hiénákból új földesurak. Egy részük ma a parlamentben unatkozik, vagy egyéb „fontos” állami állásokat tölt be, mindnyájunk nagy kárára.

Nem késlekedett az Antall-kormány a magyar paraszt második arcul csapásával sem. Külföldi kézre juttatta a magyar élelmiszeripart. Ezzel kihúzta a magyar paraszt alól a biztos felvásárlót is. Az, hogy a külföldi vevőnek nem a termelő egységekre volt szüksége, hanem a konkurencia nélküli piacra, nem zavarta okos urainkat. Ezzel elindították azt a rabló privatizációs folyamatot ami a nemzeti vagyont átjátszotta a nemzetközi tőke urainak, vagyis azt a folyamatot, amely „modern” gyarmattá tette hazánkat.

A Horn-kormány ezt követően csúcsra járatta a privatizációs nemzet rablást. Természetesen akkor már nemcsak a helytartóknak járó pénzjutalom, vagy a privatizáció körében végzett személyes lopások, vagyon- és hatalom bővítések kerültek előtérbe, hanem a külföldi tőkétől a szinte ingyenes juttatás, adómentesség és mesterségesen leszorított afrikai bér fejében politikai támogatást és védelmet vártak több szálon összefonódott, bűntársakká vált

Pártjaink. Meg is kapták. Szemtanúi vagyunk.

A legelképesztőbb ebben az egészben az, hogy stratégiai szempontból alapvető értékeinket dobták prédául az idegen tőke lábai elé hitvány helytartóink. Ezzel egyben azt is elárulták magukról, hogy semmi közük ehhez a nemzethez, nem ide tartoznak, pénzért és kápói hatalomért még az anyjukon is képesek átgázolni, hát még rajtunk átvert, szegény és kifosztott magyarokon.

Nagy kérdés, hogy lehetett elkótyavetyélni az élelmiszeripart, a gépipart, az építőanyag-ipart, az ország infrastruktúráját, a közüzemi közszolgáltató társaságokat, a gyógyszeripart? Külföldi kézbe adni a kereskedelmünket? Csak nem azt akarják ezzel üzenni, hogy mi magyarok annyira ostobák vagyunk, hogy a saját agyagunkból, a saját (korszerűsített) téglagyárainkban nem vagyunk képesek téglát gyártani, vagy hogy alkalmatlanok vagyunk eladni a magunk termelte káposztát?

Bizony, ha végignézünk ezeken a dolgokon mindez szinte hihetetlen, de az is döbbenetes, miként lehetett ezt megcsinálni velünk. Miért hagytuk? Hol volt az írástudók serege, hol voltak az akadémiai áltudósaink, hol voltak az egyházak vezetői? Kollaboráltak.. Hogy zsíros kenyér helyett vajas kenyér jusson nekik. Szégyelljék magukat.

Mi volt a privatizáció hozadéka, eredménye azon kívül, hogy megfosztottak bennünket a közös vagyonunktól? Egy millió munkanélküli és hatvanezer hajléktalan, felszámolt magyar ipar, elvesztett piacok, idegen kézbe juttatott kereskedelem, széthullott mezőgazdaság, reményvesztett, kifosztott nép.

Köztörvényes bűnügyek

Minden, amiről eddig ebben az írásban szó esett, tulajdonképpen a köztörvényes bűnözés körébe tartozik, még akkor is, ha netán nem ütközik elfuserált törvényeinkbe. Azonban azok, akik tömegesen okoztak az egész magyar társadalomnak hihetetlen anyagi és erkölcsi károkat, azok a mai jogszabályaink szerint is bűncselekménynek minősülő tetteket követtek el, amelyek ugyan tisztességesen sohasem lettek feltárva, elkövetőiket sosem vonták felelősségre úgy igazából, „elsikálásukban” pártjaink, kormányaink, és egész igazságszolgáltatási apparátusunk egyaránt cinkostársak. A félig-meddig feltárt ügyekben pedig, ha ítélet született, mindig találtak néhány balekot bűnbaknak, de az ügyek mögött álló igazi irányítók sosem lettek még megemlítve sem. Inkább kirúgták a főügyészt, tettek lehetetlenné rendőr-tiszteket, vagy tettek el láb alól fontos koronatanukat. Szép új világ!

Csak nagyjából merítsünk a bőség kosarából és említsünk meg néhány ilyen ügyet:

Tocsik-ügy, CWBank-ügy, MNB adósság-csere, Reálbank, Kulcsár-ügy, Postabank, Zuschlag-ügy, kormányzati negyed, számlagyárak, velencei King’s City, Bajnai liba ügye, (no, meg egyéb ügyei), számtalan ingatlan panama, közbeszerzések körüli anomáliák, olaj-szőkítés és csatolt részei, a lopott és harácsolt vagyonok kimentése off shore cégekbe, bankokba, Gyurcsány-ügyek tömegei, Globex és magánbiztosítók, Ybl Bank, Agró Bank-ügy, TVK Rt. dolgozói részvényeinek panamája, a sztráda építés rejtelmes költségei, Draskovics-ügyek, Nemzetbiztonsági Hivatal ügyek, stb. stb. stb.

Oldalakat lehetne megtölteni azokkal a bűntényekkel, amelyeknek valamilyen módon kormányzati összefüggéseik vannak és ezzel együtt a mi zsebeink kifosztását is jelenti. Amennyiben pedig – ha csak röviden is – ismertetnénk ezeknek az ügyeknek a tartalmát, elkenésük történetét, bizony egy egész regénytárat tölthetnénk meg.

A lényege ezeknek az ügyeknek az, hogy közvetve vagy közvetlenül hozzájárultak a lakosság kifosztásához, a költségvetés gyengítéséhez, a pártfinanszírozással összefüggő törvényi előírások kijátszásához, kizsákmányolóink és helytartóink meggazdagodásához, az igazságszolgáltatásba vetett hit lerombolásához és sok tisztességes ember meghurcolásához, tönkretételéhez. Aki ismeri az említett ügyeket, valamint azt, hogy manapság már naponta szembesülünk a legkülönfélébb kormányzati és önkormányzati bűnözéssel, az bizony rádöbbenhet arra, milyen hihetetlen mélységekbe zuhant erkölcsi színvonalat képviselnek a különböző szintű vezetőink. És amikről ma még nem tudunk, amik 50-100 évre titkosítva lettek, vagy amit idejében elsikáltak. Hiszen most is arra megy az időhúzás, eltüntetni a nyomokat, összekuszálni a szálakat, menteni amit lehet. Közben pedig hallgatjuk az MSZP károgó csalogányát: mindent szeretett hazánk érdekében vállalunk, ezért tovább kormányzunk.

Pszichopaták, ehhez nem fér kétség. Ilyen emberekre építhet a gyarmatosító, akiknek egyébként erkölcsi szintje semmivel sem áll ezeké felett. Lehangoló? Bizony az. Miért hagytuk?

Foglaljuk össze

A Magyar Nemzeti Bank – és ehhez gondolom, most már nem kell különösebb éleslátás – egy valóban független intézmény. Független mindentől, ami magyar, mindentől, ami nemzeti. Legalább 20 éve országon kívülről irányított és valamennyi nyílt és burkolt tevékenysége kizárólagosan az idegen tőke érdekeit szolgálta, szolgálja. Ehhez tartozik fontos kellékként a hamis ideológia, a neoliberális téveszmék szüntelen propagálása és a kormányok kordában tartása, ha a gyarmatosítók rövid és hosszú távú terveivel szemben – véletlenül – valamit megkísérelnének képviselni. Ez utóbbira – általában – nem volt szükség, de az Orbán-kormány idején ez a szerepe világosan érzékelhető volt. Egyik nagy mulasztása a Fidesz-kormánynak, hogy nem lépett fel kellő eréllyel az MNB és vezetője ellen, a Postabank és a CW-bank kapcsán. Ez utóbbi közönséges bűnügyek halmaza volt, a Postabank kapcsán pedig a D-209-essel – aki a Horn kormány pénzügyminisztere volt éppen – együttes felelőssége lett volna a Bank első csődje alkalmából a szükséges vizsgálatok elvégzése, a tényleges helyzet feltárása és a felelősségre vonás. E helyett közös nyilatkozatban kiálltak a Bank és vezetői mellett, bár közben zsákszámra öntötték a pénz a Bankba, hogy azt a látszatott keltsék, hogy valóban minden a legnagyobb rendben van. Ha kötelességüknek megfelelően jártak volna el, óriási kárt előzhettek volna meg.

Ugyanilyen közös mutyi volt az úgynevezett adósság-csere, aminek következtében a már úgyis katasztrofális költségvetést terhelték meg. Ezzel a MNB mintegy 2.170 milliárd forint fiktív adósságot alakított át piaci kamatozású tényleges tartozássá. Ez nemcsak megnövelte az államadóságot, hanem egyben 20 évig tartó, évi 200-300 milliárd forint kamatjáradék fizetéssel járt, azaz összességében újabb 6.000 milliárd forint terhet rakott a magyar társadalom vállára, ugyanakkor létrehoztak a semmiből egy munkanélküli jövedelemforrást. Egy biztos, nem a magyar nép érdekében. Ezt a kis kitérőt csak újabb adalékként tettem.

Azok, akik írásomat eddig végig olvasták, kaptak egy képet arról, csak abban a néhány felvetett makroökonómiai kérdésben is, milyen események sorozata sújtotta és sújtja mindmáig hazánkat, de talán anélkül, hogy különösebben rá kellene világítanom, az is egyértelmű, kiknek az érdeke mindez és kik a gátlástalan végrehajtói ennek az egésznek. Talán azt is kimondhatjuk, hogy kormányaink és csatolt részei, beleértve a mindenkori MNB elnököt és társait is, nem hibákat követek el, nem arról van szó, hogy néhány esetben rosszul döntöttek, még azt sem lehet feltételezni az események egyirányú vonulatát ismerve, hogy egyszerűen hülyék. Itt valami egészen másról van szó, minden hazug propaganda és népbutítás ellenére ezt most már fel kell ismernie minden magyarnak. Persze, nem éppen lángelmékről, kreatív zsenikről van szó, egy kis hülyeségért azért nem kell a szomszédba menniük, de azért 20 éven át ennyi vezető politikus, gazdasági- pénzügyi szakértő, meg a teljes média összességében és külön-külön ennyire nem lehet hülye. Jó. Nem hülye (teljesen), de bennünket azért annak néznek. Igen, a liberálbolsevik színtársulat egyik kedvenc hivatkozási alapja az, hogy kijelenti (természetesen minden bizonyíték nélkül, vagy eleve hazug feltételezések alapján): objektiv törvényszerűség, szükségszerűség érvényesüléséről van szó, ezért nincs és nem volt, nem lehet más út, ehhez kell alkalmazkodni, ha tetszik ha nem. Reformokkal. Csakhogy van itt néhány apróbb bibi.

Azt ugyanis még a marxizmus-leninizmus tévtanain kikupálódott bolsi betonfejeknek, okos vezető „értelmiségünk”-nek is illene tudnia, hogy egy minden vagyonától, termelő eszközeitől, piacaitól és minden pénzügyi lehetőségeitől megfosztott ország – no ez az objektív törvényszerűség kedves elvtársak – törvényszerűen fájdalmas és biztos halálra van ítélve, mint nemzet szétesik, népével azt teszik amit akarnak. Aztán egy minden ízében alkalmatlan működésképtelen politikai, gazdasági, pénzügyi jogi rendszer nem reformálható meg. Azt ki kell dobni és teljesen más, alkalmas rendszert kell kialakítani olyat, ami működőképes és valóban a nemzet érdekeit szolgálja. Majd – ha szükséges – annak egyes elemeit a jobb működés érdekében lehet reformálni. Úgy bizony elvtársak. Ezért lassan ezzel a süket dumával fel kellene hagyni, mert erre gondolkodó magyar ember már nem vevő.

Megállapítjuk: nem hülye (teljesen), nem objektív törvényszerűség. Meg kellene tehát határozni, hogy akkor mi, avagy mi is történt velünk és miért?

Gondoskodtak arról is, hogy a helytartóság vezéregyéniségei megfelelő vagyont hasíthassanak ki a nemzeti vagyonból, majd működésük jutalmaként a júdáspénzek csordogálásáról is. Megvették a médiát, mert ez egy fontos eszköze a tudatrombolásnak. Aki berzenkedett, kirúgták. Az üzlet beindult. A pénzpumpák elkezdtek működni az egyik irányba, a másik oldalon pedig a tényleges honfoglalás sikeresen rajtolt, igen szép és dicséretes tempóban lenyelt mindent az idegen tőke, vagy ami mögötte áll. El lehet előbb látens módon foglalni az országot, majd csak-csak stabilizálódik a gyarmati állapot és nyíltan is át lehet venni a hatalmat. Az is világos, elég ebbe a országba 4-5 millió magyar, ennyi szolganép tökéletesen megfelel. Nem óhajtok tovább ironizálni de teljesen egyértelmű, hogy kormányaink, gazdasági és pénzügyi hatalmasságaink tervszerűen, fondorlatosan és szándékosan, szándékosan ezt ne feledjék, züllesztették szét hazánkat, adtak el, juttattak idegen kézbe mindent, ami valódi értékünk volt. Szándékosan. Igen. Ezt kell megértenie minden magyarnak. Szándékosan! Ezt kell felismerni minden magyarnak. Mert csak ennek ismeretében lehet kihámozni a hazugság, az ámítás irdatlan tömegéből a valóságot és csak így lehet védekezni is. A valóság felismerése már maga is összetartó erő, elindíthat önvédelmi folyamatokat. A nemzetvesztők és gyarmatosítók szerint mindez egy zavaros összeesküvés-elmélet. No de miért kellene ide bármilyen összeesküvés elméletet kreálni, kitalálni? Huzamos ideje és bőven benne élünk. Arról nem is beszélve, hogy ennek a valóban létező és működő összeesküvésnek nemzetközi szakirodalma van és az európai hazát keresők törekvéseit maguk az új honfoglalók irataiból lehet megismerni.

Tartozom az igazságnak azzal, hogy megemlítsem: az Orbán-kormány volt az egyetlen, amely regnálása során felismert néhány dolgot, és ha tétován is, de próbált valamit tenni, különösen a második évtől kezdődően. Igaz, erőtlenül és a következetesség is hiányzott. Talán tanultak az elmúlt években, a retorikájukkal mindenesetre ezt szeretnék elhitetni, de a jövőt tekintve itt bizony ez kevés, mert gyökeres változásokra van szükség. Kételyeim vannak, mert a konfliktusok kemény kiállással való felvállalása nélkül nem lehetséges az ország helyreállítása.

Fel lehet-e állni még?

Igen. Fel lehet állni, bár nem lesz könnyű és minden nappal nehezebb. Mindnyájan megszenvedjük azt, hogy gyermekeinknek, unokáinknak hazánknak, nemzetünknek újból jövője lehessen, hogy Magyarország a magyaroké legyen. Megszenvedjük még sokáig azt is, hogy mindezt sokáig hagytuk, eltűrtük.

Mik a legfontosabb feladatok? A következőkben – nagyon vázlatosan és messze nem teljeskörűen – ismertetem a talpra álláshoz feltétlenül szükséges teendőkről alkotott véleményemet. Meg kell jegyeznem, hogy a teendők felsorolása nem jelent feltétlenül sorrendiséget is.

– Helyre kell állítani a magyar jogfolytonosságot, évezredes hagyományainkra épülő új alkotmányt kell alkotni.

– Az újból kialakított alkotmányos rend alapján a társadalmi, gazdasági és politikai életünk minden területén új törvényeket kell alkotni. A törvényes rend egyben azt is jelenti, hogy nem lehet törvényeket félévenként, évenként változtatgatni.

– Legalább 10 évre fel kell tudnunk függeszteni az államadóság kamat + törlesztési fizetési kötelezettségét. (Elengedés, leírás, felfüggesztés, de mindenképpen „befagyasztott” kamatterheléssel.) Ez nehéz és komoly feladat, de az ehhez szükséges tárgyalások eredményességének vannak reális esélyei. Természetesen ennek keretében vissza kell csinálni az MNB-költségvetés adóság cseréjét is. Más-más technikát igényel a külföldi és a belföldi adóság ügye, de megoldható. Ehhez azonban igen szilárd, okos és következetes kormányzati kiállás szükséges. Gazdasági újjáépítésünknek ez egyik kulcskérdése.

– Azonnali hatállyal meg kell valósítani a kül- és belföldi vállalkozások teljesen azonos feltételeit. 20 éven keresztül gyakoroltuk a protekcionizmust a külföldiekkel kapcsolatban (és hogy mire jutottunk, azt gondolom ma már mindenki látja), ezért az új helyzetben nem szabad visszariadni a magyar vállalkozások protekcionista támogatásától sem, különben sosem lesz életképes magyar gazdaság.

– Vissza kell szereznünk, vagy- és újból ki kell építenünk a stratégiailag fontos gazdasági ágazatainkat, de legalább a magyar túlsúlyt kell kialakítani. Ilyenek: energia, gyógyszeripar- vegyipar, élelmiszeripar, építő és díszkerámia ipar stb. Feltétlenül meg kell tudni tartani a magyar földet, és természeti kincseinket.

– Helyre kell állítani, vagy újra kiépíteni keleti piacainkat, beleértve Oroszországot és a volt Szovjetunió volt tagállamait. Nem szabad visszariadni a barter-kereskedelemtől sem, tudja ezt a gazdag Svájc és sok ipari óriás. Ők élnek vele. Mellesleg: egy birkapásztor is tudta ezt, milliárdos lett, meg is büntették érte liberálisaink. Természetesen egyéb irányú piacainkat is ápolni, kiépíteni szükséges. Van lehetőség, csak törődni kell vele.

– A költségvetési és a monetáris politika a gazdaság-politika eszközei. Ezért egymással teljes összhangban kell működniük a nemzetgazdaság – azaz mindnyájunk – érdekében. Ezért meg kell szüntetni az MNB szent-tehén jellegét, biztosítani kell ellenőrizhetőségét, vagyis a fiskális és monetáris politikát, mint a politika egészét is az Országgyűlés alá kell rendelni.

– Stabil és időt álló törvényekkel kell kiszámíthatóbbá tenni a gazdasági szereplők részére mit lehet, mit nem, milyen adóterhekkel számolhatnak stb. Minden törvény csak annyit ér, amennyit megfelelő szankciókkal ki lehet kényszeríteni. A gazdasági elszámolások területén biztosítani kell a pénzforgási sebességének szabályait.

– Teljes körűen (jogi, anyagi, működési, felvásárlási és értékesítési) rendezni kell a magyar mezőgazdaság helyzetét. Helyre kell hozni a szándékosan szétzilált földbirtok viszonyokat, garantálni kell a támogatások olyan szintjét, amilyen az UNIO többi országában van, olcsó kölcsönökkel lehetővé kell tenni, hogy a családi gazdaságok a legkorszerűbb eszközök birtokába juthassanak. Vízgazdálkodási- és rendezési eszközökkel minél szélesebb körben lehetővé kell tenni az öntözéses gazdálkodást. A belső élelmiszer-piacon a minimálisra kell csökkenteni a közvetítőkön keresztüli értékesítést.

– Ujjá kell építeni a közbiztonságot garantáló szervezeti rendszert (rendőrség, csendőrség, honvédség, nemzetőrség). Az igazságszolgáltatás (ügyészség, bíróságok) gyors és hatékony működésre kell alkalmassá tenni. Tűrhetetlen a büntető és polgári perek több éves procedúrája . A személyi konzekvenciák sem kerülhetők el.

– Törekedni kell a teljes foglalkoztatásra, ha máskép nem, közmunka révén. A közmunka nemcsak köztisztasági feladatok végzése lehet. Csatornákat, víztározókat, utakat, vasutat, stb. is lehet ilyen módon építeni. Szociális támogatást, ellátást csak munkára képtelen személyek kaphatnak ellenszolgáltatás nélkül.

– Új alapokra kell helyezni a társadalom-biztosítást. (Egészségügy, nyugdíj). Ténylegesen biztosítási intézményként kell működtetni. Ennek érdekében vissza kell juttatni az államosítás során ellopott vagyont (pl. ingatlan vagyon), az azt követő időszak alatt más célokra felhasznált, de társadalombiztosítás címén beszedett pénz fejében pedig fel kell tőkésíteni ezeket a biztosítókat. Széleskörű gazdálkodási lehetőségeiknek kihasználásával stabillá tehető az intézmények működése.

– Új alapokon újjá kell szervezni a magyar tudományos élet színterét. Különösen a társadalom-tudományok terén sertepertélő, tudatmérgező múmiáktól kell megtisztítani a tudományos életet. Egyértelművé kell tenni, hogy a tudomány nem öncélú, feladata a magyar nemzet szolgálata, az alapkutatásnak és az alkalmazott kutatásnak szorosan együtt kell haladnia a tudomány valamennyi ágában. Hasonlóan kell új alapokra helyezni a művészeti élet irányítását és szervezését, valamint a média egészét. A tudat-mérgezés, a hazudozás és mellé-beszélés kialakult rendszerét fel kell számolni.

– A személyi jövedelemadót 4-5 kulcsos progresszív sávosan kell kialakítani, de úgynevezett családi adóként kell funkcionálnia. Az ÁFA estében a 25 % csak a luxus cikkek esetében indokolt, azonban ahogyan haladunk az alapvető, az életvitelhez nélkülözhetetlen cikkek, szolgáltatások felé, úgy további két, esetleg három, egyre csökkenő kulcs sem elképzelhetetlen. Vállalkozások nyereségadója és a személyi jövedelemadó körében teljes adómentességet célszerű adni minden munkahely-teremtő, vagy jelentős műszaki fejlesztést tartalmazó befektetés esetén. Spekulációs befektetésre azonban nem. Sőt minden spekulációs, vagy munkanélküli (teljesítményt nélkülöző) jövedelmet keményen meg kell adóztatni. Be kell vezetni a kultúr-szemét és a televíziós (nem közcélú) hirdetéseket. A kifejezetten luxus jellegű vagyontárgyakat a szerzés során kivetett luxus adóval is célszerű adóztatni, illetőleg adótárgy csak akkor válhat a vagyontárgyakból, ha összevont értékük – mai áron – a 100 millió forintot meghaladja. A tulajdonos által lakott lakás nem lehet adó tárgya.

– Azonnal új alapokra kell fektetni az oktatási rendszerünket, az óvodától az egyetemekig bezárólag. Olyan rendszert kell kialakítani amelyik biztosítja a nemzetközileg a legmagasabb követelményeknek megfelelő színvonalat. Ez lehet a legfőbb erőforrásunk a jövőt illetően. Az iskola nemcsak oktat, hanem nevel is. Ezt kell a helyes iránynak tekinteni. Egyidejűleg széleskörű sportolási és vetélkedési lehetőségeket kell teremteni és szorgalmazni az ifjúság részére.

– El kell felejteni a neoliberális pénzügyi-gazdasági doktrínákat, ne akarjunk ezeknek megfelelni, mert csak kárunk származik belőle. Nem azt kell majmolni, ami a legfejlettebbnek tartott államokban éppen működik, vagy nem működik igazán ott sem, de alkalmazzák. Tegyék. Nekünk abból kell kiindulni – és erre is van rengeteg nemzetközi tapasztalat – miként állítható helyre egy teljesen tönkretett, kifosztott ország.

– Egész külpolitikánkat új alapokra kell helyezni. Tarthatatlan az a magatartás a nemzetközi kapcsolatainkban, amelyik mindent tudomásul vesz, amit más akar és a saját magyar érdekeket harmadrangúként kezeli.

– A bűnösöknek – akik ezt az országot tönkre tették – lakolniuk kell. Erkölcsi megújulás csak akkor lehetséges, ha ez bekövetkezik, ha bebizonyítjuk, hogy hazánk többé nem következmények nélküli ország.

Az említetteken kívül számos feladat vár ránk, ha talpra akarunk állni, ha azt akarjuk, hogy Magyarország valóban a magyaroké legyen, de nem a nyomor és elmaradottság szintjén, hanem úgy, hogy igazán jó legyen Magyarországon magyarnak lenni.

Ezeket a feladatokat és még számos egyéb feladatot végre kell hajtani, ha teszik az EU-nak, ha nem, ha tetszik a gyarmatosítani kívánóknak ha nem. Egész egyszerűen az életünkről, a gyerekeink, unokáink életéről és jövőjéről van szó.

A paktumos aljasok sipítoznak, szem forgatva szörnyülködnek, mondják ez a szöveg „szalonképtelen”. Oktatgatnak bennünket, a puszta létért, fennmaradásért küzdő magyarokat. Kik is akarnak kioktatni a szalonképességről? A pufajkások, a volt SzT tisztek, pártállami cenzorok, körömtépők, veseleverők és utódaik, a táncoskomikus rabló, a libatolvaj, a saját népüket megrabló és eladó pszichopaták? Had károgjanak. Nekünk rá kell tudnunk térni a saját utunkra.

A magam részéről telve vagyok kételyekkel a tekintetben, hogy a FIDESZ egy netán kétharmados győzelme esetén valóra váltható ez a radikálisan új nemzetmentő átállás. Gyökeres szemléleti változás kellene ehhez, nem pedig retorika. Nem reform, mert abból is elég volt. Radikális nemzeti érdekű változásra van szükség. Minden más legfeljebb csak lassítja a nemzethalált, de nem jelent megoldást, kiutat. Tegyünk hát érte mi is magyarok! Ha egységes erőt, akaratot tudunk felmutatni és cselekedni is képesek vagyunk – tekintet nélkül – akkor mondhatjuk bizakodva: adjon az Isten szebb jövőt.

2009. július hó

Rozgonyi Ernő

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .