Manapság amikor megrendülni látszik a bizalom a magyar ember gondolkodásában, a Nép erejében, a Haza jövőjében, az Ősök szavaiban, a legendáink biztatásában, a túlélésre való vágy hitében, akkor erőt kell meríteni első sorban a szavainkba és mondatainkba rejtett tudás, a származásból eredő hűség, az Ősmagyar Hit és a remény forrásából. Ennek a bejegyzésnek nem célja, hogy megcáfolja azokat az idegenek által pénzelt próféciákat, amiket úton útfélen terjesztenek a magyarról, az sem törekvése, hogy szembe szálljon a magyar embert lejárató ellenségek által terjesztett szólásokkal, ezt majd máskor megteszem.

A célom ezzel a bejegyzéssel az, hogy rávilágítsak, pár tényre, ami a mai korban igen erőteljesen látható, hogy a magyar újra és újra megújul, és a kor szellemének megfelelően átformálja a világot. Ez a hatalmas tudás három pilléren nyugszik az első a Magyar nyelv, a második az emberiség nyelvünkben kódolt sorsa, és a harmadik az a megbújó újra és újra előretörő genetikai mag, ami minden más nép génjén áttörve felülkerekedik.

Ezt régóta tudjuk. Aki benne él nem kell, hogy megfogalmazza, tudja. Tudták az őseink már 1000 -2000 éve. Egyik ilyen legendánk a Székely ember nyelvén megmaradt Csaba legenda.

Wass Albert erről így irt:

Nagyapó jut az eszébe, ahogy ott ült az öreg körtefa alatt. A jóindulat és a belátás – mondotta mindig. Bizony, igaza volt, ez a kettő hiányzik a világból, s az emberek a gonoszság útján lefelé haladnak. Elfogultság rontja meg a világot – mondotta volt a kispadon ülve sokszor, s a világ romlik azóta is tovább.

Aztán a szőlőhegy jut az eszébe, amikor a tűz mellett ültek és fent világított a Hadak Útja. Csabáról beszéltek akkor, szép mesét, hazug mesét. Akkor hitt benne. Azóta meg kellett tanulja, hogy a csillagok hideg égitestek és senki nem jön onnan át a földre segíteni. S az emberek, akik meghalnak, nem vágtatnak többet és nem nyernek csatákat. Elporladnak és felszívódnak a földbe. Fű lesz belőlük és virág és szétoszolva millió atomra, folytatják tovább az életet. De nem eszmék jármában többet, 237 csak úgy, szabadon és tisztán, mint ahogy állatok élnek és gyermekek.

Az eszmék azonban s a gondolatok, amiket itt hagytak a földön, élnek az emberekben tovább. Unokákban és dédunokákban, vércseppekhez és agysejtekhez kötözve, rátapadva láthatatlan fluidumokra, melyek egymás nyomában születő embereket évezredek távolán keresztül összekötnek.

Egyszerre csak mintha világosság gyúlna valahol, felvillan benne a felismerés. Nagyapó erre gondolt! Csaba-legenda, Hadak Útja, mind, mind ezt jelenti. Hogy a nemzet fölött, mely másfél évezred óta egymagában küzd, egy gondolat lebeg. Magasan az emberek feje fölött él ez a gondolat, olyan magasan, hogy alig akad néha valaki, aki megláthatja. Mindenkinek a szívében és mindenkinek az agyában, aki fia ennek a nemzetnek, valahol egy félreeső sejtben van egy lezárt, kicsike ajtó. Három súlyos pecsét őrzi a zárat: könnyelműség, békétlenség, elfogultság. Nagy, titkos öröksége ennek a nemzetnek az eldugott ajtó s a három pecsét.

Aztán, amikor nagy-nagy veszedelem kerekedik, a gondolat leszáll és megmutatja magát a nemzetnek. És az emberek meglátják benne az ősi törvényt, amit Csaba tett: összetartással, békességgel, munkával és igazsággal meggyőzni minden veszedelmet. És ettől lehull bennük a három nehéz pecsét. Először a könnyelműség, azután a békétlenség, végül az elfogultság. S az ajtó kipattan. És abban a percben, mint ahogy Csaba húnjai alávágtatnak a Hadak Útjáról a mese szerint, úgy vágtatnak elő abból az eldugott kicsike sejtből is az igazi fegyveresek: az összetartás, a leleményesség, a munkakedv és az önbizalom. A jóindulat vezeti őket s a gondolat a fejük fölött lebeg: békességben élni mindenkivel, aki testvér ezen a földön és szolgálni az igazságot.

Így gondolta Nagyapó, így. S a csillagos út fent az égen azért van, hogy emlékeztesse az embereket: bajban levőkhöz a segítség magasból érkezik. A magasságot pedig magában hordozza minden ember.

S gondolatban azon a régi szőlőhegyen kezet csókol Ferkó Nagyapónak.

Azon az éjszakán találkozik álmában Csabával. A Csongorád gerincén állt s a völgyet nézte. Fegyvere nem volt, se kardja, se 238kopjája.

Ez a sok fájdalommal járó Isteni eredetű küldetés, az egyént, a társadalmat, a népet, csak addig jutalmazza, amíg az tud tenni a nagy célért az Emberiség megmentéséért.  A sorsunk egybe a küldetésünk, csak akkora energiát pazarolnak az istenek a magyarság túlélésére, hogy az elvégezze kötelezettségét, és újra és újra átbillentse az emberiséget az általa kivájt szakadékok sora felett.

Én azt mondom, itt van itt volt ez a csoda, a mértéke pont jó, az időzítés – hát jöhetett volna előbb, de éljünk vele.

Az istenek nem cselekszenek helyettünk csak a helyzetet teremtik meg.

Ez a választás megteremtette a kormányzó Fidesz számára a lehetőséget, hogy az Európai népeknek példát mutatva vezesse ki Magyarországot, a Magyarokat az eltévedt liberális útról. Elsöpörve a Szodoma-Gomora féle újkori bűnöket. A nemzet számára egy új, az eddigieknél értékesebb világot teremtve, melyben csak egy érdem létezik, embernek lenni!

Vagy marad a régi tévút, amely nárcisztikus hajlamok miatt oly sokszor bontotta szét a nemzet egységét.

Erről is írt Wass Albert:

„Nagyapó szájába vette megint a pipát, figyelve pöffentett újra egyet, s megelégedetten nézte a fehér füstöt, ami a pipából előgomolygott. Még szippantott belőle néhányat, azután elkezdte.

-Ez nem mese, barátocskám, ez valóságos, igaz történet, úgy hallgassad. Tudod-e, hogy ki volt Attila?

-Valami király volt…

-Az bizony, Hunok királya volt, nagy és hatalmas király. Csak éppen egy kicsit nagyravágyó volt, és azt akarta, hogy minden nép őt szolgálja. És itt rontotta el a dolgot, látod. Mert az ember amíg igazságos úton halad, addig bátran mehet minden veszedelemmel szemben. De mihelyt a ravaszsággal, az elfogultsággal, az egyéni becsvággyal akarja magát előbbre helyezni másoknál: előbb-utóbb elbukik. Ez egészen biztos. Nézzed csak Attilát. Ameddig mint egy nemzet vezére harcolt szemközt az egész világgal, addig legyőzött minden ellenséget. De aztán a legyőzött ellenséget maga szolgájává akarta nevelni, hogy egyéni érdekeit magasabbra emelje ezáltal, s így bizony, hóhérjává tette.
Összeomlott nagy hunbirodalom. Sok volt benne az idegen, a belső ellenség. Négyszer annyi idegen felett akart úr lenni a hun, mint ő maga amennyi volt. Attila miatt omlott össze, na. S bizony el is tűnt volna a föld színéről az egész hun nemzet, ha nem lett volna Attilának a legkisebb fia, kit Csaba királyfinak neveztek volt. Csaba királyfi összegyűjtötte a megmaradt hunokat s elhozta ide, Erdélybe. Letelepítette őket, megtanította földet művelni, állatot tenyészteni, békésen és helyben élni.
De sok ellensége volt így is a kicsi Húnországnak. Rátörtek idegen népek, rabolták, fosztogatták, alig győzte Csaba királyfi megvédeni népét. S ekkor elhatározta, hogy visszamegyen az őshazába és segítséget hoz. Elhozza ide a többieket, akik ott maradtak volt, még Attila előtt. Kiválasztott ezer derék vitézt s elindult velük. De alig telt el egy hét, alig kettő, újra ellenség támadt az otthonmaradt népre. Felgyújtották a falvakat, öltek és pusztítottak és úgy látszott, hogy vége van mindennek. S akkor egyszerre csak nagy fényesség támadt az égen, fényes út támadt rajta, lovak patkója szikrázott, s ott volt Csaba királyfi ezer vitézével! Szétverték az ellenséget, rendet csináltak s már fent vágtattak újra az égen. Vissza, amerről jöttek. Így volt ez. S azóta van az az út, amit mi úgy nevezünk, Hadak Útja. Mert azóta is, elhidd, valahányszor igen nagy bajban volt az itten maradt nemzet, megjött Csaba királyfi s megsegítette. Onnan fentről jött, mert ami jó, az onnan fentről jön…
Csendesség volt. A pipa kialudott régen s ki a tűz is. Denevérek ciccentek fönt a levegőben s a présház tájékán újra huhhant a bagoly. Kis idő elteltével a gyermek megkérdezte:

-S ez így van? Vajon eljönne most is?…

-Az ő népének maradékai vagyunk – mondotta Nagyapó keményen.”

Folytatom gyere vissza.