Ebéd az öregnél

Címszó: Teremtés

népének teremtése">A mag népének teremtése

Ebéd az öregnél:

Gyerekként, az étkezéseknek ceremóniája vót, ilyenkor Öregapám mesét a Magyarokrú, az Öregistenrű.

Úgy monta, hogy az öregistennek sok fia vót. Először tizenhárom, aztán nem teccett neki ez a szám, hát sikerűt, még tizenegy, így aztán huszonnégy gyereke lett. Sokan vótak, így má, alig fértek el a hetedik mennyországba. Azt szokta mondani, hogy amikor az Öregisten fiai legyüttek a hetedik mennyországbú a fődre, akkor azok heten vótak, itt a fődön meg nem vótak emberek. Gondúták, hát itt is maradnak, mer eférnek. Mivel az isten fiai nem járnak magukba, ezér velük vót az asszony is. Mer az istenfia se ember egyedű, csak félisten, az asszonya, mán más, ketten az egy egész. Így vót ez akkor is, ezér monták, hogy isten kezet, meg lábot adott nekönk, mégse úgy beszétűk, hogy a kétkezemme megfogom, hanem, „foggmá meg, azza a mocskos kezedde!” Sose monták, hogy kettő van belüle, ha az egyik hiányzott, akkor is csak úgy monták, hogy fékezű, meg hogy fészemű, azt, hogy féleszű csak kitanáták utánna mások, ez abbú is láccik, hogy azt nem is lehet úgy mondani, ahogyan kő, hogy hallana a féeszű. Mive kettő vót mindbű, ami egy, ezér mindennek vót két fele, az egyik, az egyik ódalon, a másik, a másik ódalon. Így lett jobb ódal meg bal ódal. Aztán ezeknek az isteneknek így lett a neve bal, az asszonyé meg, aki a másik fele vót tüle jobbra a lett a jobb, az lett a jobbanya, vagy másként a jobbasszony. Eleinte csak úgy monták, hogy bal az egyik isten ana a másikfele.

Csak e ne haggyam öregapámat, azt beszéte, hogy akkortájt a födön minden vót. A gabona egyre termett, csak enni köllött, csipegetni. A méz a gyümöcs csak úgy csüngött. E köllött venni, aztán enni. Ahogy evetted, má nőt is, a másik. Aztán ehetted azt is. Hát ez teccett az isten fiának, itt is maratt, nem kívánkozott vissza abba a magasságos hetedik mennyországba, egy se. Monták is a másiknak, hogy menny má, apád országába, a mennyországba. Aztán jó vót a dóga mindnek, az asszonnya henteregtek, lettek is hama, sokan. Később, monta is az asszonya, hogy aszongya: ne lássák a kölkök, hogy mit csinász, mer má sok vót belüle, vagy hetvenhét.  Erre házat építettek, mer szemérmes lett a nyavalyása. Belakták az egész ég ajját. El is nevezték a teremburáját. Merhogy az lett a terembura, itt a fődön, a mennyország alatt.  El -vótak gyarapottak. Evegették a gabonát, így aztán könnyen vótak a magokka, magukba. Ezér, aztán magokat is enevezték, így lettek a mag népe.

Csak annyit vegyél gyerekem, amit meg is eszel, ne maradjon a tányéron, mert az elpazarlódik, tudom, anyád megeszi utánad, de annak is jobban esik, ha a magáét eszi.

Szokta mondani.

Történt egyszer, hogy az öreg isten egyik gyereke a későbbi tizenegybű, megirigyüte, üket itt a fődön. Addig szekáta az öregistent, míg le nem engette üket is, mind a tizenegyet a fődre. Legyüttek. Csak szaporottak. Szemezgettek, a gabonábú. Csúfóták is őket, hogy szemezgetők. Ölég lusták vótak, gondúták nem mennek ük mindig ki a fődre szemezgetni, regge mikor kimentek, szettek annyit, hogy legyen mellettük mit szemezni, egész nap, gondúták akkor má, nem köll mindig kijárni. Lett is belüle nagy baj. Ettű kezdve a gabona meggondúta magát, nem termett egész nap, csak mindig másnap reggere. Így hát a mag népének is fő köllött vönni ezt a szokást, amit a szemezgetők csinátak. Telt mút az idő, aztán a szemezgetők, nagy hentergésük közepette kitanáták, hogy nem mennek ük minden nap szemezgetni, amit tanátak megszették, aztán nem köllött menni vagy egy hétig. Gyütt is megin a baj, a mag népének nem lett mit enni. Mer hát, a gabona is megin meggondúta magát, későn termett, meg aztán a szemezgetők is eszemezgették tülük, amikor vót. Aztán amikor keresték, hun is van, hun is van a gabona, eccer úgy alakút, hogy a szemezgetők felé verődtek, a-hun a, azok összehátak egymása. No nem is kölött vóna ezt látni, mer be panaszúták üket az Öregistenné. A meg, montanekik, nem vót jó míg mag-átú termett, most akkor má, vessetek, oszt legyetek emberek, és ne istenek. Hát aztán így lett vetés, meg az aratás, az isten fiának, aki emberré lett. De a szemezgetők nem vetettek ám, titokba megszették amit a magevők vetettek. Aztán a szemezgetők kitanáták, hogy vigyázzák meg a vetést. Válasszanak fővigyázót, és annak adjanak szemet, azé, mer, megvigyázza a gabonát, amit a mag népe eszórt, és leszedett. Lett is ebbű megin baj, amikor nem vót elég gabona, így hát a szemezgetők evették a mag népének a házait, mer hát ők dógoztak megvigyázták a gabonát, oszt bekőtöztek, mer a fővigyázást meg kö füzetni, A mag nép meg csináhatott másik házat. Ideje vót, mer a gabona egyre nehezebben termett.

Hát így vót ez a mese, a mag népéve meg a szem népéve. Azuta is várgya a mag népe, hogy gyünnek majd a testvérek, a tizenhárombú, az-az öt, aki még isten, és majd rendet raknak.

Látom gyerekem nem figyesz.

Nem tucc e számóni tanán? Mer hát, hogyvót a hét istengyerek után? Montam, lettek tizenhárman. Abbú legyütt hét. Akkor hát hogyan lett öt maradék, akik még várnak?

No de azt máskor.

A bejegyzés kategóriája: A mag népének teremtése, Blogkönyv, Magyarság, Ősmagyar, Ösnyelv, Történelem
Kiemelt szavak: Blogkönyv, Címszó, Ősmagyar.
Közvetlen link.