L-gyökhang

Az élet.

Ez az a pont, amikor azt kell mondanom, hogy ez már nem véletlen. Ezt a nyelvet megtervezték!

Az (L)

Amennyiben figyelembe vesszük, a Székely-magyar rovásírás betűit akkor láthatjuk, hogy az L betű egy háromszög alakú alsó részen nyitott kúp, ami átlósan balról jobbra (vagy fordított írás iránynál) jobbról ballra, lentről felfele három rovással meg van osztva. Ez a rovás maga hordozza az Isten megjelenését, ábrázolja a szentháromságot, és az ember célját, az Isteni utat.

Vizuálisan ez a biztos alapokon nyugvó felfelé irányuló kúp, a három felfele irányuló rovással meghatározva a szentháromság visszaútja, a már szinte végtelenbe tűnő egy közös célhoz az Istenhez. Ez a kúp a piramisok meghatározó, vizuális jele.

Az ékírás (rovásírás) jele a (kúp) olvasva az L hang, kimondva EL, azaz Él, ami nem más, mint maga az ÉLET, az ÉLET az Isten mag(y)a.

Kételyeknek nem lehet helye.

Mit ír az életről a Wikipédia:

Az élet – a materialista világnézet szerint – az anyag legmagasabb rendű szerveződése, definiálása a természettudományok legnehezebb feladatai közé tartozik. Jelenleg nem rendelkezünk az élet olyan tömör, pontos meghatározásával, amelyet a tudományos közösség egyöntetűen elfogadna, de érdemes megvizsgálni azt a meghatározást, mi szerint az élet nem más, mint a világ fejlődési folyamata.

Az életnek többféle szinten többféle magyarázata adódik. Létezik a természettudományos magyarázat, ami oldalakon keresztül sem tudja meghatározni, ezért helyette a világmindenség fejlődési folyamatait elemzi. Létezik a materialista szemlélet, mely szerint az élet az anyag legmagasabb szerveződése. Létezik filozófiai megközelítés, amelynek alapja a véletlenszerű kialakulások spontán folyamata. Másként elemzik a vallások az élet fogalmát.

A katolikus lexikon többek között ezt írja az életről:

Az arisztotelészi-szenttamási filozófia szerint az embert úgy fogta föl, mint az anyag és szellem, a test és lélek egységét, ahol a szellemi lélek a test formája. A lélek úgy élteti az anyagot, hogy egyúttal tudatot, sőt szabad személyi tudatot ad neki. – 4. Vallástörténeti szempontból az élet ált. az istenek ajándéka, hordozója a lélegzet (léleknek, pszichének is nevezik), a víz v. a vér.

Na és mit mondok én az Életről?

Az Élet nem más, mint az Isten mag(j!)a.

A magyar ember gondolatvilágában az Élet szó fogalma midig egy racionális valóságos alapokon nyugvó világosan magyarázkodások nélkül érthető fogalom.  Nem hiszem, hogy legyen olyan magyar ember, akinek, ennek a szónak az igazi jelentését magyarázni kellene. Amikor a magyar gyerek a beszéd elsajátítása közben megérti ezt a fogalmat, akkor már tud magyarul. Nagy szerencsénk, hogy szinte mind megérti hatéves kora előtt.

Ezzel szembe a tudomány csak oldalakon keresztül belemagyarázva, tud egy koncepciós vitatható nézetet kialakítani róla. Mintha a tudósaink nem beszélnék a magyart.

A vallás a maga misztikumával, elvont irracionális magyarázatokkal, a magyar szavak eredeti jelentésével ellenkező tartalmú, félre magyarázattal, tud egy valóságtól eltérő, meghatározást erre a szóra. Mégis a vallásokban megbúvó eredeti magyar szavak feltárása vezethet bennünket a magyar nyelv egyedi, ősi, tudás anyagának feltárásoz.

Az ÉLET, szavunk nem egy túlbonyolított a tudomány által egyszerűen meg nem határozható fogalom, ez nem egy vallásokkal, népek félreértett nyelvével végig gondolt eltagadása a valóságnak, ez a racionális alapokon nyugvó igazság.

A témában valahol az interneten olvastam egy cikket. Kerestem, de nem találtam meg. Elenben a keresgéléseim közepette rátaláltam http://www.varga.hu oldalra ahol egy 2007.-es perrel kapcsolatos pár bejegyzése található. A bejegyzést olvasva elkezdett a hátamon a hideg futkosni. Hiszen nem én találtam fel a spanyolviaszt, ezt már megtették. Ezen az oldalon egy nagyon ide illő levelet olvastam ÉL ÉS JÓ címmel VARGA CSABA tollából:

ÉL jelentése: „legELől álló“, a „sorban a legELső“, időben értve: ELőd.
Ami legelől áll: ÉLI. (Mint végi, széli, pl. sor végi, kert széli). Az ÉLIből származik az ELeje szó is. ÉLI a meghatározó e-vel: ÉLIe: az i hang j-vé vált, s lett ÉLje, ejtéskönnyítő e beszúrásával és ékvesztéssel ELeje. Az ÉL toldva ELső (mint pl. hát-só, mell-ső.)
Ez az ÉL, ÉLI szó Istennek a legelterjedtebb neve a JÓ és az EGY mellett. (Nem jelzők e szavak, hanem nevek!)
Az  ÉL, ÉLI név jelentése: a teremtésben az ELső. Régiesen: ÉLI, ELI, régen ELU. Tehát az ELI, ÉLI egész pontosan: „az ÉLen, azaz a kezdetnél lévő“. A Czuczor-Fogarasi szótár szerint: „ÉL lény, mely más lényeket megelőz, felülmúl“ /…/ „Első, fő lény, melyből mások erednek”. Így tehát az ÉLI szó pontosan kifejezi a Teremtő fogalmát.
Az ÉLI, mint istennév igen elterjedt volt Kis-Ázsiában is egykoron (kevéssé ismeretes, hogy itt is jelen volt a magyar nyelv, mégpedig az ottani népek mindegyikének műveltségét meghatározó erővel). Nem csoda tehát, hogy az EL, ÉL, ÉLI, mint istennév átkerült ott a sémita nyelvekbe is. ÉL, ÉLI a héberben ugyancsak „Isten“. Például ELIHU „maga az Isten“, ÉL SADDÁI „mindenható Isten“, ÉLIA „az Úr az Isten“ stb. ÉLI a héberben többes számban: ELOHIM. Káld nyelvben is ÉL, EL, ELOA, ELOHU alakokban fordul elő. ÉL további megfelelői: „arab evvel (elő, előbbi, első; honnan a török ewelki = első), iláh vagy alláh (Isten), török ilk (első), latin elementum stb“ (Czuczor-Fogarasi szótár ). De kizárólag csak a magyarból magyarázható meg e szó igazi jelentése.
Így különösen érdekes Krisztus utolsó mondata: „ÉLI, ÉLI, lama sabaktáni!“

Jézus tehát ősi-mai magyar nyelvű megnevezésével szólította Istent. Hogy nincs tévedés, azt Is­ten másik megnevezése, a JÓ, kifogástalanul igazolja. A héberben ugyanis ÉL másik neve: JÓ, csakúgy, mint a magyarban. Ez tökéletesen igazolható az alábbi táblázattal. Itt az egymás alatti sza­vakban látjuk, hogy csupán a JÓ és ÉL cserélődik, de a jelenté­sen ez a csere semmit sem változtat:

ÉL ÉLIakim
Isten  felemel
ÉLIás
Isten adta
ÉLIáb
Isten atya
Éljada
Isten tudja
JÓakim
Isten felemel
JÓás
Isten adta
JÓáb
Isten atya
JÓjada
Isten tudja

 

ÉLI a héberben kettőzve is előfordul: ÉLIÉL: ISTEN ISTEN, azaz ÉLŐ ISTEN, avagy ISTEN ÉL, JÓEL: JÓ ÉL, s e szavakban olyannyira összesimul a magyar ÉL és a JÓ, hogy jelentésüket Isten egyéb neveinek behelyettesítésével érthetjük csak meg: JÓÉL=„JÓ az Isten“, az „Úr az Isten“.

Ennek további bizonyítéka:

Mindegyik régi magyar alapszónak van v-s változata, mint pl. tó-tav, kő-köv, ugyanis tó, kő régi ki­ejtéssel: tau, köü, s e kettős magánhangzó vagy összevonódott, miáltal az u előtti hang hosszúvá vált: tó, kő, vagy az u-ból v hang lett: tav, köv. Ugyanígy a jó eredetileg jou, s ennek kiejtési válto­zatai a jó és a jav. Pl. javít, javul = jóít, jóul. Tehát a JÓ istennév természetes v-s változata: a JAV, héberesen JAHVE (tovább rontott kiejtéssel: JEHOVA.) Itt tehát az a különösen erős bizonyíték a magyar eredet mellett, hogy a héberben egyaránt megvan a JÓ és a JAV. Ám e szópár eleve magyar.

Hogy bezárjuk a kört: nem csak a JÓnak, hanem az ÉL-nek is van v-s változata. ÉL régiesen: ELU, v-s megfelelője: ELV (mint hamu-hamv), ejtéskönnyítő magánhangzóval ELEV, vagy ELEVE. Írott bizonyság: „Teremté ELEVE mi ősünket Ádámot…“ áll a Halotti Beszédben. Vagyis „teremté Isten a mi ősünket, Ádámot”. Tehát világos, hogy ELEVE a JÓ, EGY egyik további magyar neve, és az ÉLI v-s párja. Hogy mennyire így van, igazolja az eleven és az élő szavak hiánytalan felcserélhetősége. Továbbá az is, hogy az ÉL és ELEVE kifejezhető így is: ELőd. Mert pontosan ezt fejezik ki. (Ha a hun ELEVED szóból kivonjuk a v-t, az ELŐD szót kapjuk.)

S végezetül egy bizonyság arra, hogy az óhéber (tehát még szigorúan kis-ázsiai héber) szókincsben egyáltalán nem volt ritkaság a magyar szó. Íme alább néhány óhéber-magyar szóegyezés Katona István: Óhéber gyökérszavak  a magyar nyelvben (1941, Bp.) című könyvének 500 szónyi gyűjte­ményéből. (Nem tudni, hogy a szerző miért gondolta fordítva, talán hitbuzgalmában, ugyanis e sza­vaknak még a képzése is hibátlanul magyar, pl. szoros, kapar, hamis):

 

apa: ábá
én: éni, áni
-ba,-be: bá, be
fész (= fész-ek, ház): vóth, béth
bokor: bókór
barom: beirim
gödölye: gedáje, gedij
gádor (kőfal): gódér, gádér
hamis: chámász
honol: chónó
kapar: chápár
harag: chóróh
terek (rég. = teher): tórách
java:  jáfá, jófóh
gyerek: jerek
méreg: meóróh
zsuf (zsup?): szúf
avar: áfár
por: pór
irigy: irij
pazar-ol: pázár
virág: ferách
széle: célá
szomj: cómá
szúró: cur
szoros: córáth, córász
rossz (tett): róóth, róósz
zöld: szódek, szóde
szava: szófóh, száfá
szőr: széár
tavasz: tevúász, tevúáth
cifra: szefárá, thefóróh.

 

Mindez sejteti, hogy melyik nyelv által megteremtett műveltség volt meghatározó és követendő minta az ókori Közel-Keleten.

A fentebb említett per kiváltó oka Varga Géza: KÖZSZAVAK ÉS ISTENNEVEK címen közzétett írása. Én ezzel az írással a http://www.virtus.hu oldalon találkoztam. Varga Géza így vezeti be a cikket:

Hétköznapi magyar szavak sora emlékeztet idegen istenek nevére. A megfelelések száma olyan nagy, hogy megkerülhetetlen a kérdés: minek köszönhető ez?

Ilyen mennyiségű véletlen egyezés kizárható s nem tulajdoníthatjuk ezeket a többször kifigurázott magyar etimologizáló kedv vadhajtásának sem. Az egyezések léteznek és magyarázatot kívánnak.

Bosnyák Sándor úgy gondolja, hogy „A magyar istenben … az emberiség istenei élnek együtt, a kínai, a mongol, a török ten, teng, tenger, a zsidó él, a sumer, akkád, hettita isten, akiknek nemcsak tulajdonságait olvasztottuk istenünkbe, de neveiket is évezredeken keresztül felismerhetően megőriztük.” (Bosnyák/2004/19) Azaz felismerte a szavak rokonságát, de szerinte úgy szedegettük volna össze ezeket a fél világ népeitől.

Ez az elképzelés azonban nyelvi okok miatt aligha tartható.

Az isten szavunk például két magyar szóból álló összetétel s ezért aligha származhat idegenektől. Az összeszedegetős teória elfogadásához azt kellene feltételeznünk, hogy a török ten található meg a tengely szavunkban és szóbokrában, a zsidó él pedig az élő szavunkban és a véle rokon szavainkban stb. Azt kellene ezért feltételeznünk, hogy az istennevekkel együtt a hozzájuk tartozó magyar szóbokrokat is idegenből vettük át. Csakhogy ezeknek a bokroknak ott esetenként nyoma sincs. Így viszont a magyar közszavakból könnyebben magyarázhatók az idegen istennevek, mint fordítva.

Ez a magyarázat azon alapulhat, hogy a népek előszeretettel személyesítették meg a természeti jelenségeket s ez néha odáig fajult, hogy a természeti jelenségből istent csináltak, például a szelet szélistenné tették. Egy idő után esetleg templomot is emeltek neki, amelyben elhelyezték a szobrát s azt az isteneknek kijáró tiszteletben részesítették.

Az egyiptomi Su szélisten nevének a magyar szél, szó és száj szavakkal való meglepő egybecsengéséből is valami hasonló következik. Az alább sorakozó többi egyezést is figyelembe véve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ókori kultúrák jó néhány istenének nevét egy magyarul (a magyarral rokon nyelven, a magyar nyelv ősén) beszélő nép adhatta.

Ez merész kijelentésnek tűnhet, de a merészség, vagy földhözragadtság foka nem tudományos értékmérő. Sokkal többet nyom a latban az, hogy nincs jobb magyarázat az egyezésekre. Mi őrizzük leghűségesebben ama kőkori nyelvi-kulturális örökséget, amely az ókori istennevekben is fennmaradt.

Nem véletlen annak a kiemelése, hogy miért jelentős az Isten szó egyes és többes számú alakja. Nem vettem a fáradtságot, hogy utána nézzek ennek a héber köznyelvben megjelenő eredet magyarázatnak, pedig biztos érdekes dolgokat szűrhetnénk ki belőle. A magyart nézegetem.

A történelmünket, irodalmunkat, többféle módon átszövi a hetes szám. Sorolhatnám, de aki ezt olvassa, annak nem kell, mert pár példát már úgy is említettem. Egészen biztos, hogy ez a szám, a hét teremtő, bűvöletében él. Értelmezzük csak mit is írtam le az eredendő logika szerint? A hét teremtő (Isten) bűvöletében (bű-bájában, bű-körében,) (van) Isten (él). Mi is van? Talán el van varázsolva (bűvöletében) az-az egy Isten, a többi által? Lehet, hogy el van varázsolva, de él! Talán csak a hét központjába van. Talán a közepébe van? Talán a közepén (köz-ép(P)en) van? Vagy esetleg az is előfordulhat, hogy egészben, egységben, épen, éppen ott van. Egy kis közzel, szó szerit az Egy Isten körül forog a hét teremtő Isten? Netán csak úgy éP(p)en ott van? Akkor mi ez? A naprendszer? Az atomszerkezet? A világűr? A gondolat? A szó? A szótő? Talán ez az Ősi Nap Isten?

Én azt mondom ez minden, ami ÉL. Amennyiben elfogadjuk, ezt a gondolatmenetet úgy látszik, hogy a magyarok Ősi istene a Napisten, ami mind a hét Teremtőt (Tóremet) magába foglalja, Ő az EgyIsten. A magyar nyelv egyszerű jelentése szerint ez az EgyIsten. Az előbbi felsorolásban, mindenűt jelen van az anyagtól a szellemig. A gondolattól a beszédig. Erre épül a nyelvünk, a hangok, (L) kialakulásától, a túlragozott, mégis érthető szavainkig. (Megszentséghetetlenitettlenségeskedéseitekért).  Érdekes módon az L (EL) hangunk az ABDÁ-ban (ABC régi neve) is kis térrel, középen helyezkedik el. Lehet, hogy véletlenek ezek az egybeesések, lehet, hogy csak az elkeseredett magyarságtudat mondatja immár ezrekkel, netán milliókkal ezt. De mégis van még egy nyelv ahol ezt így le lehet vezetni?

Szinte minden alaphangunk e köré a megjelenő, rendszer közPont-ja  köré, (ami ugye lehet természeti jelenség, naprendszer, atom, lehet a gondolat, vagy maga nyelv a hangjaival, stb.) alakult ki. Ha felnézünk a szabadban, hogy az eget látjuk, a világmindenség a naprendszer megjelenése az ég szavunkban egyértelműen kifejezésre jutatja a magasságos ég, a kék ég, gondolatot miközben legalább ilyen hangsúllyal fejezi ki a nap melegét a forróságát, amikor az, tüzel, szinte ég, éget.  Érdekes velejárója ennek a szónak a hangtani alakja, magának a szóban megjelenő magas hangrendű é hang megjelenésével. Mondhatnánk ezt a hármasságot is véletlennek? Vagy ha nem véletlen ez a nyelvi jelenség, játék, akkor ezt a nyelvet megalkotta valaki? Talán a pogány vallásból eredő hét teremtő? Együtt? (Eg(g)yüt?)

Istent elérni, nem kell nekünk, Jeruzsálembe vagy Indiába zarándokolni, sem a tibeti fennsíkot megjárni. Nekünk, magyaroknak ez nagyon könnyen megy. A nyelvünkbe él, de az elmúlt ezer év kiverte, belőle hogy megértsük. Ha azt mondjuk magyarul, hogy vallás, akkor az, nem jelent semmi mást, mint azt, amit a szó eredendően jelent. Ha egy embert vallatnak, akkor, az, aki vallat, az igazságot szeretné hallani. Az, amit kin keservesen megvallunk az nem más, mint maga az igazság. A magyar ember érti ezt. Aki vallat, ha akarja, elhiszi, vagy nem, amit a vallatott mond, ez a vallató hite. A mi (magyarok) vallásunk tehát nem más, mint maga az igazság, amit megvallunk, a hitünk pedig az, amit erről elhiszünk. Ez egy racionális (valóságos) gondolkodásmód. Más nyelvekbe ezek a fogalmak bekerülve, mivel nem értették a (magyar szó) jelentését, már irracionális (valóságtól eltérő) fogalomként jelentek meg. Így alakult ki a jobbra vágyó ember képzeletében a hit világa. Később mikor a magyart terjesztő mágusaink, sámánjaink, táltosaink, más népek között elkoptak, ezt a vallást, hitet, stb. visszaerőszakolták a más nyelveket beszélő győztes népek, többször pontosan a mágusainkra hivatkozva, és ezért ezeknek a szavaknak megjelent az eredeti alakjában az irracionális (valóságtól eltérő) jelentése.  Ezért mondták azt a sámánjaink, hogy a:

A mag(y)ar szó az Isten maga!

A szavaink jelentős része ezért rendelkezik (visszaerőszakolások) több jelentéssel. Amikor egy-egy ránk erőszakolt szó a köznyelvben elfogadottá vált, akkor az eredeti igazi szavunkat kikezdték, megpróbálták ellehetetleníteni. Sokszor, csak akkor találjuk meg egy szó, eredeti jelentését, ha keressük azt. A legjelentősebb ilyen erőszak a nyelvünkkel szemben a német kalickába zárt nyelvújítás volt. Táltosaink szerint, Isten nem más, mint a régiesen kimondott ŐsTen -> Ős tenger, a világtenger, azaz a világmindenség. Ez egy racionális (valóságos) gondolkodásmód. A leszólt napimádás (Napisten) ennek a világmindenségnek a központjaiban lévő Nap(ok). A földi képviselői szinten, a nyelv területén a papok, vagy a szó valamely változata.

Ja és a lényeg kimaradt, a gondolatmenetből: Én a világegyetem része vagyok, mivel Isten maga a világmindenség ezért annak is része vagyok. Még ez is egy valóságos minden misztikumtól távoli kép. Egyszerűen azért mert ez az igazság.

A másként értők, eleinte a bábeli „zűrzavar” közepette, minden akkortájt közszájon forgó szónak megtalálták a megfelelőjét. A történelem során egyes szavak, csak egy ideig, más fontosabb kifejezések a mai napig, hordozzák ezt a kettősséget. Azoknak a szavaknak a jelentése melyek új nyelvekben új tartalmat tulajdonítottak el, megváltoztak. Egyes szavak az eredeti jelentéssel, míg mások a megváltozott tartalommal éltek tovább. Erre a legalkalmasabb bizonyíték, a szembenállás több évezredes két szava, a „szem” és a „mag” érthető szavaink. Már a hangzásából érezzük, hogy hozzánk a „mag” áll közelebb, pedig mindkét szó egyaránt kifejezi a megtermékenyülés csirájának tartalmát. Azt tudjuk, hogy mindkét szó, a növény termése, az új élet hordozója. Mégis a kettős (kétes) értelme miatt a „szem” kifejezést lehetőleg összetételekben alkalmazzuk, pl. búzaszem, mert így határozza meg pontosabban a mag fogalmát. Ezzel szembe a „mag” minden esetben, még más értelemben is, a termékenység csíráját hordozza, a központot jelenti, a gyakorlatban is, mert a csíra a mag közepén van. A másként értők, eleinte kitalált, vagy elértett szavai időnként visszakerülnek új tartalommal az eredeti nyelvbe, ami a Mag népének a nyelve, a magyar nyelv. Ezzel a mássággal a másként értők egyben tudatosan, vagy véletlenül meghatározták a saját népeik nevét a szem nép nevet. (Szem, Sem, Szemita, Sémi, stb.…) A másként értők megteremtették a maguk Bábelét, a maguk nyelvét, népét, vallását, kultúráját. Ebből a mesterségesen létrehozott felkevert, Bábeli zűrzavarból nem tudnak menekülni. Ettől az időtől kezdve üldözik az eredetit, gyűlölik az igazságot, mert az a valóság, hazugságot és ellentétet hirdetnek, az élet minden számukra elérhető területén. Ennek a több ezer éves gyűlölet kampánynak az eredménye a technikai fejlődés, és az ember elaljasodása. Arra is következtethetünk, hogy az ellentétek harcából megedzett emberek, népek, előbb utóbb, legyűrik az eredetet, a jót. Az is nyilván való, hogy aki ezt a folyamatot látja, az azt is tudja, hogy ez a folyamat így nem létezhet, mert Önpusztító. A jó, az eredet teljes kiirtása, visszataszít az állatvilágba. Az is látható, hogy a forrás egy! A mag.

Nyelvünk mag(á)ba rejti az emberiség őstörténetét. A magyar nyelv, egy egyetemes, minden tudományt magába hordozó, tankönyv. Nem kell más, csak egyszerűen érteni, olvasni! Le kell hámozni az évezredek során rárakódott mázt. A magyar rovásírások hangjelei tartalmazzák ezt a tudományos ismeretanyagot. A feladatunk ennek az írásnak a megfejtése.

A bejegyzés kategóriája: A Szellem korszaka, Blogkönyv, Él, Élet, Eloah, Elohim, Isten, Jézus, L-gyökhang, Mag, rovásirás, Rovások, Szótár
Kiemelt szavak: Az élet., Blogkönyv, Ős magyar nyelv.
Közvetlen link.