orientalista

Cimszó: orientalista

Jelentése: keletkutató

Mayarázat:
 a keleti népek műveltségével, főleg nyelvével foglalkozó tudós. Szerintem használjuk a keletkutató szót. Legelább ezt értjük.

 Edward Said
Orientalizmus
– részlet a könyv bevezetésébõl –
Egy francia újságíró, aki az 1975-76-os polgárháború szörnyûségei közepette látogatott Beirutba, a romokban heverõ belváros láttán a következõ szánakozó szavakat vetette papírra: „…pedig egykor Chateaubriand és Nerval keleti világát idézte.” Ami a helyszínt illeti, természetesen – a nyugati ember szemszögébõl nézve – igaza volt. A Kelet mintha az európai szellem édes gyermeke volna; az a világ, melyhez már az antikvitásban is a románc, a különleges lények, vissza-visszatérõ emlékek és tájak, felejthetetlen kalandok képzete társult. S most mindez eltûnõfélben volt; bizonyos értelemben úgy adta át magát az enyészetnek, ahogy létrejött. Az talán már senkit sem érdekelt, hogy eközben a keletiek bõrére is ment a játék; hogy õk már Chateaubriand és Nerval idejében is itt éltek, és hogy most õk azok, akik a gyötrelmek szenvedõ alanyai. Az ide látogató európai szemlélõ számára csak és kizárólag a Keletrõl alkotott nyugati kép, s annak sorsa volt érdekes, ami nem csoda, hisz a francia újságíró és olvasóközönsége számára mindkettõ különleges, össztársadalmi jelentõséggel bírt.

Az átlag amerikainak a Kelet fogalma egészen mást jelent, sokkal inkább a Távol-Keletben – ott is fõként a kínai és a japán világban ölt testet. A franciák és a britek – némiképp hasonlóan, de jóval kisebb mértékben a németek, oroszok, spanyolok, portugálok, olaszok és svájciak – az amerikaiaktól eltérõen egy nagy múltra visszatekintõ hagyomány örökösei, mely a keletiekkel való bánásmódot foglalja rendszerbe a keletiekrõl kialakult nyugati kép alapján, és amelyet orientalizmusnak fogok nevezni. A Kelet Európa szomszédságában terül el, de sokkal több egyszerû szomszédnál. Itt jöttek létre az európai világ legnagyobb, leggazdagabb és legrégibb gyarmatai, itt ringott a nyugati civilizáció és nyelvei bölcsõje; ez a vidék testesítette meg az európai kultúra legõsibb vetélytársát, s a Másságról kialakított egyik legmélyebben gyökerezõ, egyik leggyakrabban felbukkanó elgondolás is a keletben öltött testet. Sõt, a Kelet mint a Nyugatról alkotott kép, a nyugati gondolkodásmód, a nyugati ember személyisége, a nyugati életérzés ellentettje nem kis szerepet játszott Európa (vagy a Nyugat) mibenlétének pontos meghatározásában. Ez a Kelet azonban mégsem csupán a képzelet szüleménye. A Kelet szervesen beépült a Nyugat anyagi civilizációjába, kultúrájába. Az orientalizmus ezt fejezi ki, ezt képviseli egyfajta olyan kulturális, ideológiai köntösbe öltöztetett diskurzus formájában, melynek az idõk során létrejött a maga intézményi háttere, jól körülírható szókincse, tudományága, fogalomrendszere, doktrínái, s mely mögött ott áll a gyarmati közigazgatás s a gyarmatosítókat jellemzõ életfelfogás. Az amerikaiak Keletrõl alkotott fogalma evvel szemben sokkal kevésbé mellbevágó, bár napjaink Japánban, Korában vagy Indokínában lezajlott eseményei azt mutatják, hogy itt lenne végre az ideje egy még ennél is sokkal józanabb, a valósághoz sokkal inkább közelítõ Kelet-felfogás kialakításának. S az az igen kiterjedt politikai, gazdasági hatalom, melyre az amerikaiak a Közel-Kelet térségében szert tettek, ugyancsak azt követeli, hogy megtanuljuk megérteni ezt a keleti világot.

Az olvasó hamarosan látni fogja – s a következõ oldalakat olvasva egyre világosabbá válik majd számára -, hogy az orientalizmus fogalmán több mindent értek, ám ezek a jelenségek – véleményem szerint – szoros összefüggésben állnak egymással. Az orientalizmus fogalmának legáltalánosabban elfogadott meghatározása a tudomány világából származik, s az orientalizmus kifejezést a tudományos közéletben napjainkban is sok helyütt használják. Orientalistának számít mindenki – legyen antropológus, szociológus, történész vagy filológus -, aki egy-egy résztémában vagy nagy általánosságban a Kelettel (Orient) kapcsolatos tárgyakat oktat, a Kelettel foglalkozó írásokat tesz közzé, a Keletet kutatja. A tevékenység pedig, melyet végez: az orientalizmus. Az igazság az, hogy a szakemberek az orientalizmus helyett szívesebben használnak más megjelöléseket, elsõsorban az orientalisztika vagy a regionális tanulmányok kifejezés tett szert nagy népszerûségre. Az orientalizmus megnevezés tehát háttérbe szorult, egyrészt mivel túlságosan is megfoghatatlan és általánosító, másrészt mivel a 19. és a kora 20. századi európai gyarmatosítók fensõbbsége sugárzik belõle. Mindezek ellenére könyvek, konferenciák tucatjai foglalkoznak továbbra is az Oriens-szel, a Kelettel, s régi-új szerepében, a szakértõ képében felbukkan maga az orientalista is. A lényeg az, hogy bár az orientalizmus ma már közel sem ugyanaz, mint régen volt, ám a Kelettel, a keletiekkel kapcsolatos tézisei, doktrínái ma is fogva tartják a tudomány világát.

Szorosan kapcsolódva a tudományos hagyományhoz – melynek nagy pillanatai, formálódása, szakosodása és átadása képezi részben a jelen vizsgálódás tárgyát – létezik az orientalizmus fogalmának egy másik, jóval általánosabb jelentéstöltete is. E szerint az orientalizmus az Oriens, vagyis a Kelet, és az esetek többségében az Okcidens, vagyis a Nyugat közötti ontológiai és episztemológiai különbségeken alapuló világszemlélet. A Kelet és Nyugat közötti különbséget írók hada, közöttük költõk, regényírók, filozófusok, politikai gondolkodók, közgazdászok és birodalmi bürokraták egész sora tette magáévá, s alapozta rá a Kelettel, népeivel, szokásaival, jövõjével kapcsolatos hangzatos elméleteit, eposzait, regényeit, tényfeltáró szociológiai írásait vagy politikai tanulmányait. Az orientalizmusnak ez a meghatározása magában foglalhatja például Aiszküloszt, Victor Hugot, Dantét de akár Karl Marxot is. A bevezetésben igyekszem megismertetni az olvasót mindazon módszertani nehézségek egész sorával, melyek az ilyen tág és képlékeny határok között elhelyezkedõ „terület” vizsgálatával együtt járnak.

Az orientalizmus fogalmának a tudomány és a szellemtörténet világához kötõdõ tartalmai egymással folyamatos kölcsönhatásban állnak, s a 18. század vége óta meglehetõsen nagy, viszonylag fegyelmezett – sõt talán irányított – forgalom zajlik közöttük. Ezen a ponton elérkeztünk az orientalizmus jelenségének egy, az elõzõ kettõnél sokkal inkább történelmi, materiális szempontokat figyelembe vevõ meghatározásához. Hozzávetõlegesen a 18. század végét véve kiindulási pontnak az orientalizmus jelenségét tárgyalhatjuk, értékelhetjük úgy, mint a Keletrõl való gondolkodás intézményesült formáját; a határozott kijelentésekben, a, a jelenségek leírásában, a Kelettel kapcsolatos stúdiumok oktatásában, a keleti világ pacifikálásában és leigázásában testet öltõ megcáfolhatatlan gondolkodásét; az orientalizmus tehát nem egyéb, mint a Kelet meghódítását, átformálását és a felette való uralom biztosítását célul kitûzõ nyugati viselkedésminta. Az orientalizmus mibenlétének vizsgálata során igen nagy hasznát vettem Michel Foucault diskurzus-koncepciójának A tudás archeológiája és a Fegyelmezés és büntetés címû könyvei alapján. Meggyõzõdésem, hogy ha az orientalizmust nem úgy fogjuk fel, mint az ilyen diskurzusok egyik válfaját, képtelenség feltérképezni azt a szigorú rendszerbe foglalt módszert, mellyel az európai kultúra képes volt a felvilágosodást követõ korokban politikailag, szociológiailag, katonailag, ideológiailag, tudományosan és szellemtörténetileg kézben tartani, mi több, létrehozni a Keletet. Az orientalizmus az idõk során ráadásul akkora tekintélyre tett szert, hogy senki nem írhatott le egy sort sem, nem tehetett a Kelettel kapcsolatban egy szalmaszálat sem keresztbe anélkül, hogy figyelembe vette volna az orientalizmus kijelölte szellemi és fizikai korlátokat. Ez tehát azt jelenti, hogy az orientalizmus egyeduralma miatt a Keletet sem szellemi, sem fizikai értelemben nem lehetett szabadon megismerni, és ma sem lehet. Nem arról van itt szó, hogy az orientalizmus önmaga képes lenne megszabni, mit lehet a Keletrõl mondani, sokkal inkább arról, hogy az egymással szoros kapcsolatban álló érdekekbõl felépülõ hálózat mindig érezteti jelenlétét – s éppen ezért lehetetlen nem tudomást venni róla – minden olyan ügyben, ahol a Keletnek nevezett különleges valamirõl van szó. A könyv ennek a rendszernek a mûködését kívánja bemutatni. Igyekszik továbbá azt is bemutatni, hogy az európai kultúra megerõsödése és identitás-tudatának kialakulása szempontjából mekkora jelentõséggel bírt az, ahogy a Kelettel mint valami pót-énnel, titkos ellentettel szemben megkísérelte megfogalmazni önmagát.

A Kelethez való francia-brit viszonyulás, majd a második világháború utáni amerikai felemelkedést követõen kialakuló európai és atlanti hatalmak kapcsolata a Kelettel történetileg és kulturálisan is jelentõs eltérést mutat mind mennyiségi mind minõségi szempontból. Amikor tehát orientalizmusról beszélünk, többnyire, de nem kizárólag azt a hatalmas, az emberi képzelet szárnyalásával vetekedõ brit és francia civilizációs vállalkozást értjük ezen, mely oly távoli világokat, kérdéseket, témákat egyesít egy zászló alatt, mint India és a Mediterráneum, a bibliai szövegek és a bibliai tájak, a fûszerkereskedelem, a gyarmati hadsereg és a gyarmati közigazgatás több száz éves hagyománya, a bámulatra méltó tudományos teljesítmény, a megszámlálhatatlan „szakértõ” és „segéderõ”, az orientalisztika professzorainak népes serege, a Kelethez társuló képzetek tárháza – keleti önkény, keleti pompa, kegyetlenség, érzékiség -, az európai ember számára fogyaszthatóvá szelídített keleti vallások, filozófiai és bölcseleti rendszerek egész sora. A listát bárki kénye-kedve szerint szinte a végtelenségig bõvíthetné. Úgy vélem, az orientalizmus Nagy-Britannia, Franciaország valamint a 19. század elejéig még valban csak Indiát és a bibliai tájakat magába foglaló Kelet között kialakult szoros kapcsolatból táplálkozik.

Míg a 19. század eleje és a második világháború vége közötti idõszakban a Kelet és az orientalizmus két vezetõ nagyhatalma Franciaország és Nagy-Britannia volt, addig a második világháború után az Egyesült Államok vette át ezt a szerepet a franciákra és a britekre jellemzõ Kelet-szemlélettel. Ebbõl a szoros kapcsolatból, a Nyugat viszonylagos túlsúlyával terhelt, mégis állandóan mozgásban lévõ, termékeny kölcsönhatásból merít az a hatalmas irodalom, amelyet orientalistának nevezek.

Tagadhatatlan, hogy bár tekintélyes mennyiségû szöveget átnéztem, s vizsgálódásaimat számos szerzõ munkásságára kiterjesztettem, talán ennél is nagyobb az az anyag, amelyet egész egyszerûen ki kellett hagynom. Állításaimat nem az orientalizmussal foglalkozó szövegek teljességére alapoztam, s nem is az orientalizmus kánonját együttesen adó szövegek és szerzõk jól behatárolható, leszûkített körének tanúságára. Vizsgálódásaimat egy egészen más módszertani lehetõségre építettem, melynek gerincét az olyanfajta történeti általánosítások adják, amilyenekkel bevezetésemben eddig is próbálkoztam. A következõkben ezek részletes elemzését fogom elvégezni.

**

Mondandómat azzal a feltételezéssel kezdtem, hogy az orientalizmus nem öröktõl fogva létezõ jelenség. Nem magától létezik, mint ahogy a Kelet sem önmagától létezõ fogalom. Vegyük csak szemügyre Vico azon jelentõs megállapítását, mely szerint az emberiség maga teremti meg történetét, s csak azt ismerheti meg, amit saját maga hozott létre. Terjesszük ezt most ki a földrajzi jelenségekre is. Geográfiai fogalomként, térségként, régióként ugyanis mindkét földrajzi és kulturális egység – a dolgok történeti vonatkozásait nem is említve – a Kelet, Orient és a Nyugat, Occident is az emberiség alkotása. A „Kelet” fogalmának – éppúgy, mint a „Nyugat” megjelölésnek – megvan tehát a maga története, szellemtörténeti háttere, fogalmi és képi világa, szókincse, mely a nyugati világban, a nyugati világ számára a Kelet jelenségét létrehozza és megjeleníti. A két földrajzi egység ily módon kiegészíti egymást, és bizonyos mértékig tükrözi a másik létét.

A fenti megállapítás elhangzása után következzék most egy sor ésszerû megszorítás. Elõször is helytelen volna arra a következtetésre jutnunk, hogy a Kelet alapjában nem több puszta fogalomnál vagy mögöttes emberi valóság nélküli, mesterségesen létrehozott emberi alkotásnál. Disraeli Tancred címû regényében azt írja, hogy a Kelet karrier. Ezen nem azt érti, hogy a nyugati átlagpolgár számára a Kelet csak és kizárólag az érvényesülés egyik módozatát hordozza; ellenkezõleg, épp arra céloz, hogy a Kelet iránti érdeklõdés egész életet betöltõ szenvedéllyé, életformává válhat egy gondolkodó nyugati ifjú számára. A Kelet a múltban és a jelenben is kultúrák és népek egész sorának adott és ad otthont, melyek mindennapjainak, történelmének, szokásainak nyers valósága összehasonlíthatatlanul többet nyom a latban, mint bármi, amit róluk nyugaton el lehet mondani. Ehhez a felismeréshez az orientalizmus jelenségét feltérképezni igyekvõ jelen tanulmány nem sokat tehet hozzá, csak a megállapítás igazságát nyugtázhatja csendben. Az orientalizmus fogalmának vizsgálata számomra elsõsorban nem a Kelet, az „Oriens” és az orientalizmus kölcsönhatásait öleli fel, hanem az orientalizmus jelenségének belsõ tartalmát, felépítését, milyenségét firtatja, s a Keletrõl (a Keletrõl mint életformáról) kialakított álláspontját boncolgatja, nem nézve azt, hogy a górcsõ alá vett eszmerendszer és a valóság között van-e egyáltalán bármilyen összefüggés. Véleményem szerint Disraeli ominózus kijelentésével sokkal inkább erre a mesterségesen létrehozott gondolatvilágra, erre a rendszerbe foglalt eszmehalmazra célzott, a Keletrõl vallott nézetek minduntalan elõtérbe kerülõ képviselõjére, mintsem ezen fogalomrendszer puszta létezésére.

A második megszorító tétel szerint eszméket, kultúrákat vagy egyes népek történelmét nem érthetjük meg, sõt igazi mélységeiben nem is tanulmányozhatjuk anélkül, hogy erejüknek, vagy még pontosabban, hatalmi viszonyaiknak nem szentelnénk figyelmet. Hamis tehát az a feltételezés, mely szerint csak úgy hipp-hopp létre lehetett hozni – az én szóhasználatom szerint orientalizálni lehetett – a Keletet, s hogy az emberi képzelet szükségszerûen elindíthat efféle folyamatokat. A Kelet és a Nyugat kapcsolata a hatalom, az elnyomás, a másik fölötti befolyás különbözõ fokozatainak bonyolult rendszere, ahogy azt K. M. Panikkar klasszikussá vált kötetének címe is sugallja: Asia and Western Dominance (Ázsia és a nyugati uralom). A 19. századi európai átlagpolgár Kelet-tudatának eszmélése, a közhelynek számító keleti sajátosságok felfedezése – a folyamatot kikényszeríteni képes erõviszonyok nélkül – önmagában még kevés lett volna a Kelet orientalizálásához, elkeletiesítéséhez. A keletieknek vajmi kevés közük van például ahhoz a keleti nõkrõl kialakult, sokáig kísértõ sztereotípiához, mely Flaubert és egy egyiptomi kurtizán találkozása nyomán született. A nõ magáról sohasem beszél, érzelmeit, fizikai valóságát, múltját igyekszik láthatatlanná tenni, háttérbe szorítani. A férfi szólal meg helyette, csak és kizárólag a férfin keresztül van jelen. A férfi külföldi, viszonylag tehetõs, hímnemû vagyis birtokában van a dominancia valamennyi olyan történelmileg hitelesített összetevõjének, melyek nemcsak a Kucsuk Hanem teste feletti uralmat teszik lehetõvé a számára, de azt is, hogy az asszony nevében és helyette nyilatkozzék meg, s olvasóit rávezethesse, miért is tipikusan „keleti” ez a nõ. Szerintem a Flaubert és Kucsuk Hanem kapcsolatát befolyásoló alá- és fölérendeltségi viszonyok nem tekinthetõk egyedi, elszigetelt esetnek. Sõt, a fenti példa sokat elárul a Kelet és Nyugat között létrejött hatalmi helyzetrõl és arról a Kelet-szemléletrõl, mely ezeknek a viszonyoknak a produktuma.

Evvel elérkeztünk a harmadik megszorításhoz. Dõreség volna azt hinni, hogy az orientalizmus csúsztatások és mitikus magasságokba emelt tévedések olyan épülete, mely – ha kiderül az igazság – egy pillanat alatt képes romba dõlni. Véleményem szerint az orientalizmus a Kelet feletti euro-atlanti gyámkodás ékes bizonyítéka, nem pedig a Kelet valóágát felfedezni igyekvõ törekvés, ahogy ezt tudományos irányzatáról állítják. Nem lehet azonban nem észre venni és egy egyszerû kézlegyintéssel elintézni az orientalizmusból sugárzó virulens erõ jelenlétét, a fennálló gazdasági-társadalmi viszonyokhoz, a politikai intézményrendszerhez fûzõdõ erõs kötelékeit, eszmevilágának idõtállóságát. Az olyan gondolatrendszer ugyanis, amely Ernest Renan mûködésétõl, tehát az 1840-es évektõl napjainkig képes arra, hogy szinte változatlan formában jelen legyen az Egyesült Államok szellemi életének mindennapjaiban érvényesülõ eszmei áramlatok között (tudós intézményekben, könyvekben, kongresszusok programján, a külügyekben), sokkal több, mint átlátszó csúsztatások halmaza. Az orientalizmus tehát korántsem a Keletrõl kialakult hagymázas európai fantazmagória, hanem az idõk során az „Oriens”-rõl összegyûjtött elméleti és gyakorlati tudnivalók olyan, jól átgondolt módon felépített tárháza, melynek fenntartására, fejlesztésére az egymást követõ generációk a pénzt sem sajnálták. A szakadatlanul érkezõ anyagi támogatás az orientalizmust mint a Keletrõl szerzett ismeretek halmazát egyfajta információs szûrõvé emelte, s a Keletrõl szerzett tapasztalatok csak ezen keresztül juthattak el Nyugatra. A folyamatosan érkezõ támogatás megsokszorozta, sõt önálló létre is alkalmassá tette az orientalizmus rendszerébõl a közéletbe, a mindennapok kultúrájába kiáramló közhelyeket. Gramsci vizsgálódásai során kiváló érzékkel tett különbséget a polgári és a politikai társadalom között. Nézetei szerint az elõbbi önkéntes (vagy legalábbis racionális és semmiképpen sem egyeduralmi, elnyomó) szervezõdésekbõl, iskolákból, családokból és különféle társulásokból épül fel, míg az utóbbit állami intézmények (a hadsereg, a rendõrség, a közigazgatás egyes szervei) alkotják, melyek feladata a társadalmi szervezõdésen belüli közvetlen hatalomgyakorlás. A kultúra természetesen a civil társadalom sajátja, ahol az egyes eszmék, intézmények, személyiségek nem a kezükben összpontosuló hatalmon, hanem Gramsci szóhasználatával a közmegegyezésen keresztül fejtik ki hatásukat. A nem totalitárius államokban tehát a kultúra egyes ágai a többiek fölé kerekednek, s értelemszerûen bizonyos eszmei áramlatok is nagyobb befolyásra tesznek szert, mint mások; ez a Gramsci által hegemóniaként definiált kulturális vezetõ szerep nélkülözhetetlen fogalom a nyugati államok kultúrájának megértéséhez. A hegemónia vagy még inkább a hatását folyamatosan kifejtõ kulturális egyeduralom adja az orientalizmusnak azt a fajta idõtállóságot és erõt, amelyrõl eddig beszéltem. Az orientalizmus nem esik messze attól a „bennünket” európaiakat a „nem-európaiaktól” megkülönböztetõ érzülettõl, melyet Denys Hay Európa eszmeiségének nevezett. Talán nem túlzás azt állítani, hogy az európai kultúra talán leglényegibb összetevõje éppen ez a nem-európai népekkel és civilizációkkal szemben megjelenõ európaiság-tudat, mely az öreg földrész kultúráját Európán belül és kívül egyaránt más kultúrák fölé helyezi. A hatást csak tovább fokozzák a Keletrõl vallott, egyedül üdvözítõnek kikiáltott nyugati felfogások, melyek szeretik a Nyugat felsõbbrendûségét hangoztatni a keleti elmaradottsággal szemben, túlharsogva mindazon független, kételkedõ gondolkodók hangját, akik a dolgokat kissé más színben látják.

Az orientalizmus stratégiája szinte mindig erre a rugalmasan alakítható, a felsõbbrendûség tudatából táplálkozó helyzeti elõnyre épül, s így megteremti annak lehetõségét, hogy a nyugati ember és a Kelet találkozásakor felmerülõ helyzetek sorozatában szinte mindig az elõbbi állhasson az erdõ felõl. Miért is kellett volna, hogy különösen a késõ reneszánsztól napjainkig tartó korszakban, melyre a nyugati világ gyeduralmi törekvései nyomták rá bélyegüket, az események más fordulatot vegyenek. A tudós, a kutató, a misszionároius, a kalmár vagy a katona azért volt jelen és foglalkozott a Kelettel, mert azt anélkül tehette, hogy a tevékenységébe a Keletnek akárcsak a legcsekélyebb beleszólása is lett volna. A 18. század végétõl kezdõdõen keleti simeretek címszó alatt, a Kelet feletti nyugati hegemónia árnyékában lassan kirajzolódott egy olyan összetett Kelet-kép, amely már alkalmas volt arra, hogy tudós viták tárgyává emeljék, múzeumok tárlóiban közszemlére tegyék, gyarmati hivatalokban elemezzék, az emberiség és az univerzum titkait fürkészõ antropológiai, biológiai, nyelvészeti, történeti dolgozatokban illusztrációként felidézzék; a fejlõdés, a forradalom, a kultúra, a nemzet vagy vallás karakterét vizsgáló gazdasági és társadalmi elméletek megalkotásához példaként citálják.

adásul az úgy nevezett „keleti” jelenségek vizsgálata jobbára abból a mindenhatónak érzett nyugatiság-tudatból indult ki, mely saját magát megcáfolhatatlanul középpontként definiálva lépésrõl-lépésre a Kelet világát is megteremtette, magának vindikálva azt a jogot, hogy elõször általános szempontok, majd pedig egy, nem pusztán az empirikus valóság, hanem vágyak, elfojtott érzelmek, kivetítések tömege által is befolyásolt logika alapján részleteiben is meghatározza, hogy ki és mi tekintendõ „keleti”-nek. Amikor az olyan, igazi tudományos eredményekkel büszkélkedõ munkákra hivatkozunk, mint Silvestre de Sacy Chrestomathie arabe -j vagy Edward William Lane Account of the Manners and Costums of the Modern Egyptians címû kötete, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Renan vagy Gobineau rasszista gondolatai ugyanebben a szellemi termõföldben szökkentek szárba, a Viktória korabeli Angliában napvilágot látott pornográf regények egész sorához hasonlóan (ld pl. Steven Marcus elmzését a Kéjsóvár török címet viselõ könyvrõl).

Az ember mégis idõrõl-idõre felteszi magának a kérdést, vajon az orientalizmus eszmevilágában mi érvényesül jobban: a rendelkezésre álló hatalmas ismeretanyagot elhomályosító elnagyolt és általánosító megállapítások nyomasztó tömege, melyet – kár is tagadni – áthatnak a „keletirõl”, az „orientálisról” mint egyfajta eszmei és örökké változatlan absztrakt valóságról alkotott, az európai felsõbbrendûség-tudattal, a rasszizmus és az imperializmus legváltozatosabb fajtáival fûszerezett dogmák, vagy azon szerzõk hosszú sorának változatos munkássága, akiket az ember hajlamos a Kelettel foglalkozó írók egymástól elszigetelt példányainak tekinteni. A fenti két lehetõséget, az általánost és az egyedit, a konkrétat összevetve jól látszik, hogy a kérdés tulajdonképpen mindkét esetben ugyanaz, csak a megközelítés más: vizsgálódásainkat mindkét esetben az olyan úttörõ személyiségek ténykedésén kell kezdenünk, mint William Jones vagy a mûvészek esetében Nerval és Flaubert. De miért is ne egyesíthetnénk ezt a két nézõpontot, vagy tárgyalhatnánk õket mondjuk egymás után? Fenyegeti-e vizsgálódásunkat bármiféle torzulással – olyasfélével, amelyre az orientalizmus tudományos válfaja mindig is hajlamos volt -, ha vizsgálataink során túl szigorúan ragaszkodunk csak az általános vagy csak a specifikus szempontokhoz?

Két dologtól tartok: a torzítástól és a pontatlanságtól, vagyis inkább attól a fajta pontatlanságtól, amelyet a túlságosan dogmatikus általánosítások és a vizsgált tárgy túlságosan is pozitivista megközelítése okozhat. Ezeknek a nehézségeknek a leküzdése során saját jelenlegi lényem három fõ vetületével kellett szembesülnöm, melyek talán fogódzópontokat adhatnak ahhoz, hogy kitaláljunk a módszertani és szemléleti nehézségek már említett útvesztõjébõl. Az ilyesféle akadályok labirintusa egyfelõl könnyen arra késztetheti az embert, hogy olyan, az általánosságok szintjén túllépni képtelen, felületes vitairatot tegyen közzé, mely nem éri meg a bele fektetett munkát; másfelõl annak sem kisebb a veszélye, hogy a kutató feláldozza a kutatási területével kapcsolatos általános tudnivalók leírását az apró részletek feltérképezésének oltárán, s ettõl oda lesz érvelésének meggyõzõ ereje.

PÉRI BENEDEK FORDÍTÁSA
Bibliográfia:

A bejegyzés kategóriája: orientalista, Történelem
Kiemelt szavak: Címszó, Keletkutató.
Közvetlen link.