Hajrá magyarok

Hajrá Magyarország!

.

Ambrus Pál

     Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok! – hangzott el több százezres tömeg előtt Orbán Viktor buzdítása, az elvesztett választások után Budapesten. Az előbbi felhívás hitelessége nem győzött meg, mert a volt miniszterelnök szája sarkában ott bujkált egy félszeg vagy inkább egy lenéző mosoly. Persze én csak a tévében láttam, nem voltam jelen azon a tömeggyűlésen, mert magyar génjeim folytán engem is magával ragadott volna az a hangulat, ami akkor, és ott megnyilvánult az emberekben.

     Megint játszottak a magyar génekkel olyan emberek, akiknek semmi közük a magyarsághoz! Vigyázat „uraim”, mert a tűzzel játszani életveszélyes dolog, könnyen megégetheti magát az ember! Ha előcsalogatjuk a magyar géneket, akkor az történik, mint ami ott a téren történt. A többszázezres magyar tömeg szíve egyszerre dobbant, az emberek egymásra találva sírtak, nevetek, s valami csodálatos érzésről beszéltek, mely rádöbbentette őket arra, hogy ők egy nemzethez tartoznak, s valamit kell és lehet is tenni ezért a százszor, ezerszer kihasznált, megalázott, sárbatiport népért, melyet úgy hívnak, hogy magyarság. Rádöbbentek arra is, hogy van egy másik magyarság, nem az, amelyet az idegen médiák évtizedek óta el akarnak hitetni velük.

 

    A fenti buzdítás hiteltelen, mert egy olyan ember szájából hangzott el, aki több mint egy évtizedes politikai munkálkodása kapcsán egy percig sem képviselte a magyarság ügyét, pedig ez alatt az idő alatt megadatott neki az a lehetőség, hogy egy ciklusban kormányozza ezt az országot. Ilyen biztatás a futballmeccsen hangzik el, csapatunk harcba küldésére, lelkesítésére, s éppen ezért cinikus és megalázó, a volt miniszterelnök felhívása, mert itt nem futballmeccsen vagyunk. Itt kérem egy nép élet-haláláról van szó!

 

    Az emberek könnyen felejtenek, vagy nem akarnak emlékezni dolgokra. Éppen ezért nem árt visszatekinteni az elsikkasztott rendszerváltás óta történt dolgokra. Mint tudjuk, Orbán Viktor a FIDESZ elnöke volt több mint tíz évig. A FIDESZ alakuló magja kommunista funkcionáriusok gyermekeiből állt össze 1988-ban. A „rendszerváltás” hajnalán Soros György úr alapítványán keresztül látták el őket számítógépekkel, hogy mi célból arra fogalmam sincs. Ők lettek „kiválasztva”. Bekerültek a Parlamentbe, s hogy ott mit tettek, vagy mit nem tettek, annak ecsetelésére ez a kis írás nem alkalmas. Mindent elárul, hogy fő politikai irányzatuk a szocialista-liberális elveken nyugodott, s mint ellenzék mindent „ellenezetek” az akkori kormány működésében. Egy momentum van ebből az időből, amely a fenti „kiválasztottság”-ra utal, mégpedig az, hogy az akkori miniszterelnök Antall József fogadta halálos ágyánál Orbán Viktort. Így visszatekintve a dolgokra, ennek a „fogadásnak” nagy jelentősége volt hősünk életében, hiszen Antall József sem ezért a népért tevékenykedett, ő is ki lett „választva”, s urai parancsait szolgai módon végrehajtotta, s ha valaki kritizálni merte döntéseit meg volt rá nagyképű, flegma válasza: „Ja, kérem tetszettek volna forradalmat csinálni!”. Ez egy magyar miniszterelnök szájából hangzott el! Természetesen kormánya megbukott a következő választáson, s agymosott népünk újra visszahívta kommunista urait.

 

    Az MSZP uralkodására nem pazarlom az időt, hiszen ismerjük már őket évtizedek óta, s bőrükből nem tudnak kibújni. Annyi változás történt velük, hogy kommunistákból milliárdos kapitalisták lettek a rózsadombi Paktumnak köszönhetően. A privatizációnak nevezett szabadrablás keretén belül mindent elloptak a magyar néptől. Beengedték a nyugat hiénáit, s magyar stratégiai ágazatokat játszottak át morzsákért ezeknek a dögevőknek. Alkut kötöttek az alvilággal, s vele összefonódva, különböző ügyleteik kapcsán még gyarapították már amúgy is komoly bankszámláikat.

 

    Visszatérve drukkerunkra. A ’98-as választások előtt kint járt Angliában. Hogy hol, merre ne firtassuk, mert mindenki másképp tudja. Hihetetlen változáson ment keresztül, azt mondhatni csoda történt vele. Addig magyar fül számára szokatlan, beszéde átalakult. Megtanult érthetően magyarul beszélni! Kint tartózkodása alatt elvesztette farmerjét, pulóverjét, s öltönyben, nyakkendőben jelent meg a választások előtt fél évvel a képernyő előtt. Ez történt többi tagtársával is. Beindult a gépezet, mindenütt ők folytak sajtóban, rádióban, tévében, s mindig pozitív megnyilatkozásban. Úgy megnyerték a választásokat, hogy maguk is meglepődtek rajta. Győzelmük már akkor világos volt számomra, amikor a MIÉP-nek gyűjtögettem az ajánló fecnit. A mi gyerekünk, mondták az öreg nyugdíjasok is, fiataloké a jövő, majd ők megmutatják, hallatszott minden felől. (Nekem csak egy apró kérdésem lenne ezzel kapcsolatban, ami talán a leglényegesebb: honnan szerezték, kitől kapták azt a hihetetlenül sok pénzt, amit a választási kampányra el tudtak költeni?)

 

    Megalakult kormányuk, melybe bevették a Kisgazdapártot és az MDF-et. Csak végig kellett nézni rajtuk, s máris megakadt a szemünk egy-két furcsaságon. Nem sorolom fel mindegyiket, hiszen semmi értelme, de a három legfőbb „méltóságot” betöltő tárcát meg kell említnem, mert amilyen a kormányfő, olyan a kormánya igazság itt is érvényesül. Mindjárt az első a belügyér. Komoly maffiakapcsolatokkal rendelkező ember, amit Tasnádi vállalkozó egy rádióban tett nyilatkozata alkalmából megfejelt azzal, hogy azt állította, hogy az alvilág vásárolta meg neki 3 milliárd Ft-ért a bársonyszéket. Ha ez igaz (cáfolat nem hangzott el ezzel kapcsolatban), akkor itt már nagy bajok vannak. Zsarolhatók lettek az ifjoncok, s ezek után már nem is várhattunk semmi jót tőlük, hiszen ők is csak a zsebük tömögetésével lettek elfoglalva.  Aztán a külügyér. Szép hosszú, magyaros bajuszt viselt. Ha a magyarokhoz beszélt a televízión keresztül, akkor azt szigorúan, ellentmondást nem tűrően tette, állandóan Európázott, mintha csak neki lehetne igaza. Ez volt az egyik arca. Volt egy másik is. Ha külföldre utazott, akkor használta. Ilyenkor a szája széles, alázatos – majdnem azt mondtam mosolyra – somolyra húzódott, megmutatva mind a harminckét fogát, testtartása alázatos görbületet vett fel, s mindenhova odasettenkedett, ahol fotózásra nyílt lehetősége urai mellett. Azt a kutyát juttatta sokszor az eszembe, amelyik odasomfordál éppen merengő gazdájához, s óvatosan megnyalja a kezét. A négy év alatt, míg ezt a pozíciót betöltötte, tovább rontotta azt a rossz képet, melyet elődei kialakítottak rólunk a világban. Az igazságügyér. Üde színfolt a magyar politikai életben, női főszereppel. Szép kalapokban jelent meg amikor csak tehette, esőben, szélben, s ilyenkor bájosan megfogta a karimáját, s talán a felsőbb tízezer női tagjainak egy divatot indított el, ha már másra nem futotta a négy évéből. Meglátásom szerint nők ne vállaljanak politikai szerepet ebben a mai, sátán uralta világban. Maradjanak otthon, s a család együtt tartásában munkálkodjanak úgy, ahogyan elődeik tették, nagyon sok értékes embert adva ezzel a magyarságnak, hiszen nagyrészt anyáinkon múlik a felnövekvő generáció erkölcsben való nevelése. 

 

    Aztán csuda dolgok történtek a nagyobbik koalíciós partnerrel. A FIDESZ fiúk kéjesen, eminens tanulókhoz méltón, darabokra szedték a Kisgazdapártot. Annyi felé szövetkeztek, hogy csak az Isten a megmondhatója, hogy egyszer valamikor talpra tudnak-e állni. Vezérük eltűnt a politikai süllyesztőben úgy, hogy haja szála sem görbült meg, míg főmunkatársát a fiúk úgy bekasztlizták, hogy nem lehet tudni mikor szabadul.

 

    A másik partner, az MDF sorsa is beteljesedett, hiszen az újabb választáson bebizonyosodott, hogy egyedül nincs bennük annyi erő, hogy bejussanak a Parlamentbe. Nem érték el mint párt, a parlamenti küszöböt. Nincs rájuk szükség. Néhányan közülük a fiúk hátára kapaszkodva még bejutottak a Parlamentbe, de a közéletben betöltött szerepük véget ért. Ragaszkodásuk az Antall-i „örökség”-hez nevetséges, nincs rá vevő, amely az Antall-i kormányzás kritikája is egyben. 

 

    S elérkeztünk talán a legszomorúbb eseményhez, mely a MIÉP megszűnéséhez vezetett. Csurka István szolgai módon támogatta, segítette a FIDESZ parlamenti működését, melynek az lett a következménye, hogy a fiúk elhódították szimpatizánsait, melynek folytán nem kerültek a Parlamentbe. Ezzel a MIÉP sorsa is beteljesedett, köszönhető főnöke megalkuvó, egyéni érdekeit szemelőtt tartó politikájának. Az életben ez a párt sem fog többé labdába rúgni, elindult ő is a politikai süllyesztő csúszdáján.

 

    Mindent összevetve sikeres kormányzati ciklust zárt Orbán Viktor és csapata. Uraik meg lehetnek vele elégedve. Munkálkodásuk során elérték azt, hogy a Parlamentben nem maradt a magyarságot képviselő párt Magyarországon! Senkit ne tévesszen meg az, hogy ők ott vannak a Parlamentben, s majd ők képviselnek bennünket, hiszen ők is kommunista emlőkön nevelkedtek, s így ugyanazt a politikát folytatják, mint az MSZP. Szegény becsapott népünk még mindig nem jött rá, hogy mostmár teljesen mindegy kire szavazunk a következőkben, az egy és ugyanazt a politikát képviseli, ami nem az itt élő nép, a magyarság érdekében történik. Magyarország megszállása, elfoglalása megtörtént. Csak rajtunk, magyarokon múlik, hogy miképpen vethetnénk véget ennek.

 

    S hogy miért foglalkoztam ennyit Viktorral és csapatával arra röviden megadom a választ. A választási kampány alatt piros-fehér-zöldre az eget is befestő ificsapatról lehullt a lepel. A FIDESZ megszavazta az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat, ezzel mintegy elárulta, cserbenhagyta azokat, akik az utóbbi hónapokban felsorakoztak mögé. Gondolok itt arra a sok megalakult Polgári Kör-re, mely a FIDESZ félrevezetése folytán létrejött. S itt fog megmutatkozni, hogy vajon ezek a „Kör”-ök most, amikor cselekedni kell, merre fognak lépni? Tényleg a magyarság érdekében szövetkeztek? Ha igen, akkor a belépésünk ellen kell kampányolniuk. Ha viszont a belépésünket segítik elő, akkor belépésünk után már csak egy gittegylet szerepe marad rájuk, teljesítve az „ifjoncok” akaratát, többé nem lesz rájuk szüksége senkinek. Megint csak sajnálkozni tudunk azon a sok becsületes, tenni kész magyar emberen, akik megint félre lettek vezetve egy szirénhang által.

 

    Elérkeztünk életünk, a magyarság életének egy újabb sorsfordulatához, melynek megvívása nem igényel kardot, puskát, véráldozatot a magyartól, csak egy apró, de annál jelentősebb dolgot. A szavazófülke magányában nem kell tenni egyebet, mint a NEM mellé behúzni az „x”-et, mégpedig az Európa Unióhoz való csatlakozásunk nép általi megerősítésekor. Ennyit, nem többet követel meg tőlünk most a Haza!

 

    Amikor ezt a kis cikket írom akkor a rádióban már elhangzott az a kérdőjeles mondat, ami szerintem a következő hetek szlogenje lesz, melyre az egész kampányukat építik majd. S ez így hangzik: Mi lesz velünk, ha nem lépünk be az Európai Unióba!? Szerintem semmi. Viszont ez a kis mondat nagy csapdákat rejteget. A felelősséget ezáltal akarják a népre hárítani, ha ne adj Isten valami csoda folytán nem szavaznánk meg a belépést. Erre az egy mondatra aztán mindent rá lehet majd kenni. Az elszabaduló inflációt, a tömeges munkanélküliséget, az áremeléseket, a bérbefagyasztásokat, a sehova nem jutó pénzt, a szabadrablás utolsó stádiumát (a privatizáció végkiárusítását), a magyar rabszolgasorsot, egyszóval mindent, ami már jelenleg is megvan, csak most még nem beszélnek róla. Ha meg belépünk, akkor majd azzal fognak érvelni, hogy a fenti nyomorúságot az EU-tagságunk miatt szenvedjük el, mert élhetetlenek vagyunk. Így aztán majdnem azt mondom, hogy mindegy hogy belépünk-e, vagy sem.

 

    De! Szabadság, függetlenség!  Ugye mindenkinek ismerős ez a két szó!? Ezért a két szóért az életüket adták őseink történelmünk folyamán! Nekünk most nem kell véráldozatot hoznunk! Tollal és papírral még most megvívhatjuk ezt a csatát. De ha nem, akkor nem vagyunk méltók őseinkhez, akkor megérdemeljük rabszolgasorsunkat. Nem várhatunk senkitől segítséget, hiszen megtanulhattuk az utóbbi évtizedekben, hogy senki sem segít rajtunk, éppen ezért sorsunk irányítását nem hagyhatjuk másokra. Mint ahogy a szomszédnak sem engedi meg senki, hogy beleszóljon családja életébe. Sajnos nagyon sokan nem tudják, hogy totálisan meg vagyunk szállva. A mai modern fegyverekkel – televízió, rádió, sajtó – percről-percre hadat viselnek ellenünk megszállóink. S ezek a „fegyverek” többet érnek száz atombombánál, vagy porig bombázásunknál, mert általuk egy elbutított, kilúgozott agyú tömeget tudnak úgy kormányozni, hogy annak minden cselekvő képességét elveszik. Ezért lenne hatalmas dolog az, ha szabadságunk, függetlenségünk felé megtennék az első apró, de annál nagyobb lépést, amely az EU-tagságunkra mondana NEM-et, mert akkor ezt a kis lépést követhetné az újabb, ami a fent említett mai modern fegyverek megszerzéséhez vezetne, amit magyaros virtussal használva lerázhatnánk magunkról végleg kullancsainkat! A tét hatalmas, élet vagy halál. Legyünk méltók őseinkhez, egy határozott NEM-mel nagyobb megbecsülést, elismerést vívnánk ki Európában, mint egy szürke igen-nel, hiszen az úgy ajnározott nyugati társadalmak népei közül ezt a lépést egy sem tette meg, mindegyiket szépen, sorban betereltek a közös karámba, melynek mostanában elkezdtek rothadni tartóoszlopai és összekötő rudazatai, s egyes bennlakók már kívánkoznak kifelé, a szabad teret biztosító volt régi legelők felé. Ne akarjunk megint egy végóráit élő hatalomhoz csatlakozni az utolsó pillanatban!

 

    Amit tehettem, megtettem. Akihez eljut még időben ez a kis írás, s egyetért vele, az ha módja van rá világosítsa fel környezetét. Győzze meg őket, hogy most mi használ a Nemzetnek. Igen vagy nem? Ez itt a kérdés! Én NEM-mel szavazok!

 

 

Békéscsaba, 2003.02.13.

Magyar vagyok

Mit mondhatnék…

Ambrus Pál

Nem mondani, végre cselekedni kell!

Minden cselekedetnek megvan a mozgatórugója. Az enyém az, hogy magyar vagyok, s mindenhol, minden körülmények közt vállalom a magyarságom, mindent a magyar ügy előre vitelének vetek alá. Büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, s ehhez a százszor, ezerszer elnyomott, sárba tiport, megalázott, kigúnyolt, lenézett, semmibe vett néphez tartozom. Mert annak oka van, hogy így viselkednek velünk szembe. Félnek tőlünk, irigyelnek bennünket, hiszen több ezer éves történelmünk folyamán csodálatos dolgokat hajtottunk végre. 

 

    Ellenségeink arra hivatkoznak, azt sulykolják állandóan, minden percben, pillanatban az agyunkba, képi-, hangi- és írott médiájukon keresztül, hogy a magyar már nem is létezik. Hivatkozási alapjuk, hogy történelmünk folyamán annyi féle néppel keveredtünk, hogy a magyar már nyomaiban sincs meg itt az őshazán, Magyarországon! Akkor még mindig miért nevezik Magyarországnak?! Hát nem magyarok lakják? Csak szeretnék, hogy ez ne így legyen! Egyről feledkeznek meg: a génekről. A magyari fajta hordozza az ősgéneket, melyek még évszázadok után is a felszínre tudnak törni, s tesznek csuda dolgokat. Bizonyíték erre egész történelmünk.

 

    Nem készítettem kutyabőrt. Nem zavartam meg őseimet a kutakodásban, mindössze annyit tudok, hogy anyai ágon tót, apai ágon erdélyi magyarok az őseim. Én tehát tiszta magyar vagyok. Itt születtem, a Kárpát-medence közepén, a Trianonban megrabolt csonka kis hazában, melynek neve még Magyarország, s itt töltöttem gyermekkoromat, itt alapítottam családot, a magyart, a világ egyik legszebb nyelvét beszélem, s ezért ahhoz a közösséghez tartozónak vallom magam, amelyet úgy hívnak, hogy magyarság. Ha bántsák fáj, ha dicsérik örülök, a kudarcok megviselnek, a sikerek büszkeséggel töltenek el.  

 

    A génekről beszéltem az előbb, s tán nekik köszönhetem, hogy a „módszer váltás” után látva, hogy nem történik a magyarság érdekében semmi változás, beléptem a ’93-ban megalakult MIÉP-be, mert azt hittem, hogy a fővezér egy talpig becsületes magyar ember, akinek az lesz a feladata, hogy a mögéje felsorakozott, még tenni képes emberekkel, végre, ha majd eljön az ideje, végrehajtja az elmaradt rendszerváltást, s annyi keserves évtized után végre a magyar lesz az úr saját hazájában. Nem így történt. Ő is csak egy a sok aljas, hazug, korrupt politikusból, aki nagyon sok, a hazáért, népért tenni akaró ember félrevezetésével teremtette meg saját, és élettársa egzisztenciáját. A MIÉP-ben eltöltött öt év nem veszett kárba, mert nagyon sok a magyarság mellett elkötelezett embert ismertem meg. Az ott eltöltött időnek köszönhetően nagyobb biztonsággal el tudok igazodni a közélet dolgaiban. „Látó” lettem. Felismerem ellenségeinket, tudom szándékaikat, ismerem gondolataikat, tudom cselekedeteik mozgatórugóit, ismerem a világban betöltött szerepüket, sejtem a végcélt, amely nem egy mennyei paradicsom kilátásaival kecsegtet.

 

    Az emberekkel beszélgetve sokan azt kérdezik, hogy nem félek-e, amikor magyarságom mellett ilyen nyíltan kiállok? Visszakérdezek: Miért ne vállalhatnám magyarságomat, hát nem magyar vagyok, és nem Magyarországon élek? De, ha ma azt követelik tőlem, hogy a fáskamrába költözzem, majd azután a kutyaólba, s végül mehetek Isten hírével, akkor is meg kell hunyászkodnom? Nem! Tartsuk meg még meglévő hadállásainkat, s következhet majd a vár, a Haza visszaszerzése! Éppen ezért nem félhetünk! Nem szabad félnünk, hiszen azt akarják, hogy mindenki kussoljon, lapítson. Féljen ők! Félnek is, hiszen mindenbe belemocskolnak ami magyar, így adva tudtára népünknek, hogy kezükben a hatalom. Félelmükben betiltják ünnepeinket, kigúnyolják kultúránkat, rendőri brutalitással verik szét békés tüntetéseinket.  

 

    Tiszteljük a „másságot” hallatszik mindenütt szlogenjük. Ne szabja meg nekem senki, hogy kit tiszteljek. Ha az a valaki majd úgy cselekszik, úgy viselkedik, úgy él, hogy kivívja a tiszteletemet, akkor bizonyosan tisztelni fogom. De a „másság” miért nem tiszteli a „másságot”? Hiszen én a szemükben „más”, magyar vagyok. Nem hogy tisztelnek, hanem egyenesen gyűlölnek. Vajon miért? Oka kell hogy legyen, s ez az ok nagyon messzire, mondhatni az ősidők ködébe vész.

 

    Suttogó propagandájuk akasztotta ránk a másik, gúnyos, lenéző, megalázó mondásukat. Birka nép. Csak azért mert végtelenül türelmesek, befogadók, vendégszeretők vagyunk? Ez bűn, s nem erény? Ha valahová betoppanok vendégségbe, tiszteletben tartom házigazdám szokásait, alkalmazkodom hozzá, s nem szólok bele a ház dolgaiba. Itt nálunk ez pont fordítva történik. A vendég átvette a birtok fölötti irányítást, s ma már ott tartunk, hogy lassan kiüldöznek saját házunkból, hazánkból. A birka tényleg türelmes állat, de mi nem vagyunk birkák, s a mi türelmünk határa véges.

 

    Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy most a végszükségben, az utolsó pillanatban, még mindig nem vagyunk képesek összefogni. Mindenki beszél róla, mindenki különböző elképzelésekkel áll elő, ezen a teljesen leszalámizott magyar oldalon, de az ég egy adta világon semmi sem történik. Az a rengeteg civil- politikai- és egyéb szervezet, mely úgymond a magyar ügyet képviseli, mégsem tud összefogni, pedig egyedüli lehetőségünk hogy félretéve sérelmeket, a vezetők különböző egyéni érdekeit, megteremtsük az oly várt összefogás lehetőségeit, hiszen egységben az erő.

 

    Apáink, nagyagyapáink nem azért bízták ránk országukat, hogy veszni hagyjuk. Gondoljunk gyermekeinkre, unokáinkra, mert az ő sorsuk a mi kezünkben van. Miénk a felelősség, hogy milyen örökséget hagyunk magunk után. Teremtsük meg nekik azt a lehetőséget, hogy az utánunk következő generációk is megtarthassák magyarságukat itt, a Kárpátokkal körbezárt hazánkban, melyet Árpád apánk hagyott örökül.

 Békéscsaba 2003.01.25.

Már megint az EU

Már megint az EU

.

Ambrus Pál

 

    Mit hallok már megint valamelyik nap, a hallásra hatással manipuláló hazugságládából? Jelenlegi országvezetőnk, mint kemény ember mutatkozott be egy riport kapcsán. Ő aztán megmondja az EU jelenlegi vezetőinek, hogy mi – mármint magyarok – csak akkor lépünk be, ha legalább annyi pénzt visszakapunk az EU-tól, mint amennyit tagdíj gyanánt befizetünk.

 

    Hogy is van ez? Tagdíjat kell fizetnünk? Ezt eddig nem nagyon reklámozták. S mennyi az az összeg, amennyit be kell fizetnünk? S mit kapunk érte cserébe? Mert ha csak annyit, vagy kevesebbet kapunk, mint amennyit befizetünk, akkor kérdem én, minek kell megjáratni ezt az összeget, miért nem lehet mindjárt itt, a magyar gazdaság fellendítésére, a magyar vállalkozó, a magyar gazda megsegítésére fordítani? Mert tudjuk a pénz nagy úr, sokaknak elveszi az eszét, s ha mi azt befizetjük valahova, az nem biztos hogy visszatalál hozzánk, hiszen ott is emberek kezelik a pénzt, akik ugye bűnre hajlamosak ebben a mai sátán uralta világban. Meg aztán ott is parlament működik a sok léhűtővel, kiknek az általunk befizetett összeg egy részéből a fizetését biztosítani kell, s így már biztosan nem annyi pénzt kapunk vissza, mint amit befizettünk. S a maradékot, amit visszakapunk, megint ezek a hatalmon lévők fogják elosztani – már ami a maradékból marad – akik eddig se azon ügyeskedtek, hogy az itt élő nép érdekében fejtsék ki, a tőle kapott hatalomért cserében, tevékenységüket. Ez a tagdíj fizetősdi nagyon ismerős. Úgy látszik az úgy ajnározott Nyugat is átvette ezt a gyakorlatot, melyen nem csodálkozom, hiszen ott is zömében baloldali kormányok vannak hatalmon. Ez a Nyugat, már nem az a Nyugat. De nem is volt igazán Nyugat, mert nekik köszönhetjük Trianont, Jaltát s 1956 cserbenhagyását. Hát akkor mit ajnározzuk, utánozzuk annyira? Ne akarjunk hasonlítani rájuk, akik mindig csak lenéztek, félvállról kezeltek, jövevény népnek tartva bennünket, holott nem ők, hanem mi vagyunk az őslakók itt, Európa közepén! Magyarok vagyunk, s maradjunk meg magyaroknak!

 

    Valamelyik közvélemény kutatóintézet felmérése szerint a megkérdezettek 70 %-a nincs tisztában azzal, hogy mit takar az Európai Unió. Ezen nem csodálkozom, mert másról sem szólnak a híradások, legyen az írott, képi vagy hangi média, csak arról, hogy milyen nagy kegy az, hogy bennünket felvesznek az EU-ba. Ezt kürtölik reggeltől estig, estétől reggelig minden lehetséges módon. S hogy mivel jár az EU-s csatlakozásunk, arról viszont mélyen hallgatnak, nehogy véletlenül gondolkozni kezdjen a magyar. Azon viszont ezek alapján már nagyon meglepődtem, hogy mégis egy másik felmérés szerint 80 %-a a megkérdezetteknek, be akar lépni az Unióba. Nem ismerjük, nem tudjuk, hogy miként mennek ott a dolgok, s mégis be akarunk lépni? Hát mi van itt, már mindenki megőrült?! Nem csodálkozom rajta, hiszen kifosztóinknak, életünk megrontóinak szavaztunk immár másodszor is bizalmat. Mért lenne másként ez az EU-val kapcsolatban is? Ami kicsiben, az nagyban, erről szól az örök igazság.

 

    Azért, ha az ember odafigyel, néha elszólják magukat. Mint tették azt egy rádióműsorban, amikor egy illetékes (majdnem azt mondtam elvtárs) azt mondta, hogy a magyarországi átlagbér az EU átlagbérének a 30 %-a. Én minden lelkiismeret furdalás nélkül merem állítani, hogy az csak 20 %. Megkérdezte az illetékestől a „sztár” médiás (mert ott csak sztárok vannak), hogy mikor fogjuk elérni az uniós átlagot, mármint a bér kérdésében. Nagy mismásolás után az illetékes 12 évet jósolt nekünk. Te jó Isten, nyílalt belém, mi lesz velünk ez alatt a 12 év alatt? Ha ezt kibírjuk éhenhalás nélkül, akkor le a kalappal előttünk. Mert a magyar, történelme során már sok mindent megért, de egy ilyen kollektív éhenhalás ellen biztosan védekezni fog. Felébred álmából, s megint olyat tesz, még ha bele pusztul is, amin a világ újra elcsodálkozik. Úgy hogy óvatosan ezzel a nagy európai uniózással!

 

    Az előbb a mindennapi betevőről volt szó. Kiderült, hogy abba kell hagynunk a sertéstenyésztést, mert a táppal etetett sertést nem fogják vágásra átvenni. Meg moslékot sem szabad neki adni. Hát ilyet! Ki szabja meg nekem, hogy saját részemre a portámon ne adjak moslékot a disznónak! Hát a disznó nem mindenevő? Az én kis háztájimban nevelt sertésben megbízok, nem úgy a fene tudja melyik EU-s államból ide szállított, fene tudja mivel etetett, fene tudja milyen génmanipulált sertéshúsban. Már disznót sem érdemes nevelni, az alacsony felvásárlási ár miatt, melyet azért tartanak ilyen alacsonyan, mert valahol túltermelés van belőle. Miért nem szállítják segély gyanánt az éhező afrikai országokba? Ne ide hozzánk, ahol emlékszem volt olyan év, hogy 12 millió sertést is termeltünk. De ha nem lehet átlag sertést előállítanunk, akkor még mindig ott van az őshonos sertésünk a mangolica, melyet majdnem sikerült teljesen kipusztítani. Újabban szívbetegeket gyógyítanak szalonnájával Balatonfüreden a szívkórházban. Miért nem lehet már csak e jó tulajdonsága miatt is tenyészteni, s ne adj Isten exportálni? Mert ez magyar termék, s konkurenciát jelent a külföldi termelőnek! S akkor még nem is beszéltünk a ridegtartásra is alkalmas szürkemarháinkról.

 

    Más. A minap jöttem haza Kolozsvárról. A szívem szakadt meg. Ez a patinás magyar város, már nem a régi. Román zászló tömkelege minden utcasarkon. Magyar szót elvétve hallani. A román nacionalizmus tobzódik az ellopott magyar területen. A minap hazalátogatott Felvidékről, Pozsonyból egy ismerősöm, aki beszámolt az ottani helyzetről is. Az Antallék által elsőnek elismert, soha nem létezett, tőlünk szintén elrabolt Szlovákiában a nap majd huszonnégy órájában a nemzeti öntudatot erősítő műsorokat, zenét sugároznak minden médián. Úgy erősödik ennek az alig hat milliót számláló népnek az öntudata, hogy csak na! Nálunk mi van? Semmi, lassan a magyar nyelvet is el akarják felejtetni velünk, hiszen ha belépünk az unióba ott majd egy új nyelv lesz a közös nyelv, ami majd úgy fog hangzani, mintha az angol nyelv egyik tájszólása lenne, mondta lelkesen egy eu-s szakértő a rádióban.

 

    Újabban meg szoktam hallgatni az esti mesét a rádióban, mert azt hittem az nem politikát képviselő műsor. Tévedtem. A hanuka ünnepén felszólították a gyerekeket, hogy gyújtsanak meg egy gyertyát, és ezt tegyék meg innentől számítva nyolc napig, mert egy apró de annál nagyobb magyarországi kisebbség nyolcnapos ünnepe következik. Hát mi van itt? Azt megértem, hogy jelenlegi politikusaink egymás sarkát taposva igyekeznek részt venni ezen a nyolcnapos ünnepségen, élükön a köztársasági elnökkel, aki ezt még be is mondatja a rádióban. Ja kérem, uraik talpát fényesre kell nyaldosni! Ez már nem Magyarország? Lassan már nem az. Hiszen az itt élő nép ellen alkotott törvényt a jóságos Árpi bácsi, az első köztársasági elnökünk. Az elhíresült gyűlölettörvényt. (Más komolyabb tevékenységére nem emlékszem, pedig nyolc évig bitorolta ezt a címet. Pardon, az most jutott az eszembe, hogy valahol Amerikában bemutatták egy színházi darabját – hiszen ő író, vagy mifene volna -, amiből enyhén szólva, nem lett világsiker.) Visszatérve törvényére, ezt hagyta jóvá az akkori Parlament az ellen a nép ellen, aki a világon a legtürelmesebb, legtoleránsabb, legvendégszeretőbb. Nem emlékszem, hogy valaki ellen ezt be is kellett volna vetni, tehát a törvénynek nincs létjogosultsága, lehetne a szemétbe dobni. De nem! Most fogják szigorítani! Feri bátyánk az újabb utód is hű marad a hagyományokhoz, siet urai kiszolgálására, s ő is megmutatja milyen kemény ember, hozzá is fűződjön valami emlék mandátuma letelte után, ezért most ő is oda akar csapni a magyaroknak, hozzátold elődje törvényéhez, hátha ezután majd csak el lehet kapni valakinek a grabancát!

 

    S hogy a törvénynek legyen létjogosultsága ezért fizetett tollnokaik, média sztárjaik által állandóan hergelik a közvéleményt, hogy az embereket rákényszerítsék a zsidózára, ami nem nagyon sikerül nekik a fenti okok miatt. És itt meg kell állnunk egy pillanatra. Mert aki már évek óta zsidózik minden felelősségre vonás nélkül, az több mint gyanús, legyen az bármely úgymond a jobboldali sajtótermék tollforgatója, vagy önmagát a magyar nép megmentőjeként önajnározó, az bizony nagyon gyanús. Vagy a választott néphez tartozik, vagy annak fizetett ügynöke.

 

    Sokakban felmerülhet a kérdés, hogy mit okoskodok itt, mit kongatom a vészharangot. Azoknak válaszolom, hogy ez nem harang, hanem csak itt az alvégen egy kis kolompocska. Sajnos, akiknek a harangot kellene kongatni, mélyen hallgatnak. S itt az áruló értelmiségre gondolok, akik a múlt- és jelenkori rendszer megalkuvó kiszolgálói. Mondhatnám azt fizetett ügynökei. Nem egy ilyen kis, senki embernek kellene suttogni az igazságot, hanem nekik kéne világgá ordibálni az itthoni fonákságokat, törvénytelen cselekedeteket. Mélyen hallgatnak. S ők nevelik gyermekeinket az iskolákban, s ezért nem csodálkozhatunk fiataljaink viselkedésén. Az erkölcs hihetetlen romlása részben nekik is köszönhető, de nem szabad elfelejtenünk hogy a kommunista kormányok oktatási miniszterei mind az SZDSZ soraiból lettek kinevezve, hihetetlen károkat okozva a magyar oktatásnak. Ők nem mi értünk, magyarokért tevékenykednek, hiszen nem a mi fajtánk szülöttei, hanem éppen ellenünk, elveszejtésünkön fáradoznak. Pedig legfontosabb feladatunk az ifjúság nevelése erkölcsben, igazságban, szeretetben, mert a tudás elsajátítása mellett ezek a legfontosabb emberi dolgok a világon.  

 

    Mert mi van most? Szocialista-liberális-demokrácia. Még kimondani is szörnyű. A háromból egy is elég lenne. Ezek így együtt olyan feloldhatatlan ellentmondást sugároznak felénk, hogy nem csoda, hogy a mai társadalmon nem lehet eligazodni. Van itt minden, csak aminek lennie kellene az nincs. Milliárdokat a közvagyonból eltulajdonítók szabadon mászkálása, sztárolása, bűnözök szabadon garázdálkodása, „sztárügyvédek” általi tisztára mosása, géppisztolyos utcai maffiaháború, banki mészárlás, gyermekkereskedelem, prostitúció minden mennyiségben, kábítószer kereskedelem és fogyasztás, buzik, leszbikusok, transzvesztiták, miegyebek tv-ben való mutogatása, ValóVilág, Big Brother, fogyasztásra ingerlő reklámok  tömkelege mindenhol, mindenütt, nyugdíjas nyomor, munkanélküliség, hajléktalanság, kilátástalanság, alkoholizmus, lelki betegségek, fóliából épített lakások a nádasban, luxusvillák, ellopott szakszervezeti nyaralók, milliókat érő autócsodák, olajmaffia, ügyvédek által támogatott lakásmaffia, lehalászott köztavak, orvvadászat, hazug-, korrupt-, ügynök politikusok, lefizethető rendőrök, befolyásolható ügyészek, igazságtalan bíróságok, handabandázó alkotmányjogászok, tüntetés feloszlatása rendőri brutalitással, honvédség részvénytársasággá alakítása, kórházak, iskolák bezárása, lapító történelmi egyházak, Hit gyülekezet, Jehova tanúi, Krisnások, törvényellenes szekták, márványból készült banki paloták, húszcsillagos szállodák, nyomorba döntő játékgépek, piramisjátékok, csalás a lottóhúzásnál, még nagyobb csalás a választásoknál, a kultúra „választottak” általi kisajátítása, cigány kisebbség magyarok elleni uszítása, munkavállalók rabszolgasorsa, állandóan emelkedő fogyasztói árak, fizetések befagyasztása, minden értékünk áron aluli kiárusítása (privatizáció), modernkori földrablás, zsebszerződések, multinacionális cégek, negyven egynéhány fajta bank, nem fizető biztosítótársaságok, bevásárló központok, fővárosi kutyaszar, menekült táborok, menekültek honosítása, külföldi magyarok megakadályozása a hazatelepülésben, több titkosszolgálat, lehallgatások, kommunista kapitalisták, zöldbárók, médiacézárok, jósok, önjelölt természetgyógyászok, menedzserek, metálhigiénikusok, maszek meteorológusok, amerikai támaszpont, rozsda marta magyar hadigépezet, ügynök kiképző, FBI, stb. Még sorolhatnám, de abba kell hagynom, mert a gyomrom is felfordul ettől az egésztől. Csoda-e, hogy tévé által elkábított népünk nem tud eligazodni ebben a mindent elnyelő mocsárban? Ezek után nem csoda az sem, hogy immár másodszor szavazta vissza a hatalomba saját gyilkosait, kifosztóit, akik most sem tétlenkednek, mert újra elindították a privatizációt, ami maradék vagyonkák utolsó végkiárusítása.

 

    Ez van nálunk, s ha még ezek után is kellünk az Európai Uniónak, akkor Isten neki fakereszt, öleljenek magukhoz. S ha így is kellünk nekik, akkor magukról is kiállítják a szegénységi bizonyítványt!   

     

Békéscsaba 2002.12.06.

A két atyafi

Ambrus Pali bácsi meséje

A két atyafi

      Egyszer van, máskor nincs, Békéscsabán innen, Medgyesbodzáson túl, él két atyafi. János gazda és Pali bácsi. Ez a két atyafi mondhatnánk úgy, hogy nagy-nagy barátságban vannak egymással. Mind a ketten egy volt állami vállalatnál dolgoznak, melyet újabban, nem tudják miért, Részvénytársaságnak neveznek.

 

    János gazda vidéken lakik, Pali bácsi a kisvárosban.

 

    Egyszer, a nyár folyamán, János barátunk mint jó gazda, szemrevételezte a portája körül serte-pertélő birkanyáját, s megdöbbenve tapasztalta, hogy abban fölösleg mutatkozik. Ebből nagy gondja kerekedett, ezért az egyik szolgálatváltásnál, találkozva Pali bácsival, elpanaszolta neki, hogy valamit kezdeni kéne a fölösleges jószággal.

 

    Összedugták a fejüket, megcsűrték-csavarták a dolgot, s hosszas egyetértés után úgy döntöttek, hogy valami buli kapcsán fel kellene áldozni a szegény párát. Igen ám, de a szegény párának is meg kell ám adni a végtisztességet, mert csak úgy ripsz ropsz lenyúzni, megfőzni, s megenni vétek a feláldozottal szemben. Töprengtek, tanakodtak, hogy valami okát találjanak annak, amiért elveszik fiatalon életét, hiszen a szerencsétlen gyapjas jószág mindössze két nyarat és két telet élt, csendes falusi otthonában, társaival vígan bégetve, segítve János gazdát abban, hogy kevesebbszer vegye elő a fűnyírógépet, mert ‘hála a Jó Istennek a kasza már régen kiment a divatból.

 

    S akkor Pali bácsiba belehasított a felismerés, hogy mind a ketten ebben az évben töltik be az ötvenedik életévüket, mely okot szolgáltat arra, hogy a szegény birkának még a Magyarok Istene se kegyelmezhessen meg. Nincs kegyelem! – mondta ki a végszót János gazda, miután Pali bácsi ígéretet tett arra, hogy a bulira ő szolgáltatja az ilyenkor szokásos dolgokat. Közölte János gazdával, hogy megtalálta a leendő buli mottóját is, mely ismerve az öreg humorérzékét egy kicsit faramuszin hangzott: Félévszázados buli. No de sebaj, gyorsan munkához láttak, már ahogy az idős koruk megengedte.

 

    János gazda egy kis időre otthagyta számítógépét, s felkerekedett, hogy a falu tizenkét kocsmája egyikéből előkerítse a birkaölésre szakosodott Pesta bácsit, mivel Jánosunk ezt az ősi mesterséget is elfelejtette már, a mai modern világban. Hosszas keresgélés után rá is talált Pesta bácsira, a falu utolsó kocsmájában, akit portájára invitálva addig pálinkával meg sem kínált, míg az szakszerűen le nem adjusztálta a jószágot.

 

    Közben Pali bácsi sem tétlenkedett. Otthoni kis szobája csendjében megszövegezte számítógépén a meghívókat, amit aztán János gazda kinyomtatott, s mindenkinek elküldött, akit a bulira meghívtak. Pali bácsi megszerzett egy helységet a dáridó céljára, s utána járt az asztalok és székek, valamint az evőeszközök beszerzésének is.

 

    A két öreg ezek után már egymást támogatva, biztatgatva járta körbe a fél várost, a konty alá való biztosítása érdekében. Az egyik lihegett, a másik szuszogott, és közös nevezőre jutottak abban, hogy ehhez a munkához ők, már tényleg öregek. Jobb nekik otthon, a jó meleg szobában a számítógép billentyűzetét püfölni, mint egy ilyen hajcihőt megszervezni.

 

    De lássatok csodát, olyasmi történt, amit a két öreg még álmában sem gondolt, pedig elhihetitek, hogy a fél évszázad alatt már sok mindent megértek. A bulira meghívottak összefogtak, s ki ezt, ki azt, ki a segítségét, ki a szabadidejét áldozta föl annak érdekében, hogy a két öreg az elképzelését véghez tudja vinni, mármint azt, hogy jó szórakozást biztosítsanak a meghívottaknak.

 

    Mikor mindennel elkészültek, a két megfáradt öreg összenézett, és melegség töltötte el szívüket, hogy lám egy közös célért, még ha csak szórakozásról is van szó, még össze tudnak fogni az emberek.

 

    Nem hiszitek? Nézzetek körül. A mesének vége, érezzétek jól magatokat!

 

 

 

Békéscsaba 2002.10.19.

Itt állunk rajtra készen

Hiányzik nekünk az Európai Unió?

     Itt állunk rajtra készen Európa közepén arra, hogy a 12 éve áhított EU-ba beléphessünk. Ez alatt az idő alatt bármilyen kormányunk is volt hatalmon, mindegyik azon mesterkedett, hogy a belépés feltételeinek meg tudjunk felelni. Nem számított az itt élő nép boldogulása, életszínvonalának javítása, a magyar gazdaság megerősítése, a forint vásárlóértékének megőrzése, a magyar emberek helyzetbe hozása, pedig mondom, hogy a „rendszerelsikkasztás” hajnalán egy olyan eufórikus hangulat uralkodott ebben a csonka, a történelmünk egész folyamán vérrel áztatott kis hazában, hogy azzal hegyeket lehetett volna megmozgatni.

 

    Nem így történt. Újra elárultak bennünket, azzal a különbséggel, hogy mindenünket ellopták. Nem maradt semmink. Még a faluvégi kiskocsmát is ellopták a hegedűs cigánnyal együtt, hogy a magyar még sírva se tudjon vigadni. Mindent privatizáltak, ami azt jelenti, hogy előbb egy jelképes összegért a hatalom közelében lévők átjátszották egymásnak a gyárakat, üzemeket, energiaszolgáltató-, kereskedő cégeket, média vállalatokat, majd még így is áron alul eladták a külföldinek. Ebből a hatalmas zsibvásárból egyesek hihetetlenül meggazdagodtak, s a szegény többségnek nem maradt más, mint a rabszolgamunka. Már akinek megmaradt, mert hihetetlenül sokan földönfutókká váltak. Ezekre, a fönt trónolok, azt mondták, hogy sajnos ők a rendszerváltozás áldozatai. De miért kellett nekik áldozatoknak lenniük? Hát nem egy népről van szó, melynek össze kellett volna fognia mind az alsó, mind a felső szinten, hogy egy érdek képviseletében megteremtse magának az emberhez méltó életet? Vagy a vezetőink nem tartoznak közénk? Idegenek? Mert ha igen akkor érthetőek az itt történt dolgok, hiszen én is sajnálom az albánokat, de nem tehetek értük semmit. S talán ezért nem foglalkoznak az itthoni hatalmasságok az itt élő magyarsággal. Nem közénk valók. Sajnos vannak közülünk valók is, akik júdáspénzért lepaktáltak az idegenekkel, elárultak bennünket, segítették kifosztásunkat. Mindezt morzsákért tették, s vagyonuk gyarapítása érdekében mindenkit eltaposnak, legyen az rokon vagy jóbarát, nem számít semmi, csak a saját boldogulás. Illik rájuk az a szó, amit uraik használnak: goj (állat, szamár, disznó). A pénz miatt lealjasodtak, gerincük megroppant, erkölcsi hulla lett belőlük. Az idegenekről tudjuk, hogy ők nem tartoznak közénk, s ezért nem várhatunk semmi jót tőlük. Nekik más terveik vannak Magyarországgal. Budapest az egyik legszebb városa Európának, s ezért ideális székhely az Unió kormányzására. S ne gondoljuk hogy ez légből kapott ötlet, hiszen amerikai bankok éppen most készülnek rátenni tenyerüket a magyarországi bankokra. Azokra, amelyeket a mi pénzünkből milliárdokkal konszolidáltak annak idején. S hogy ezek a mi pénzünkön felbruttósított bankok nem minket szolgálnak, arról minden magamfajta ember meggyőződhet, csak be kell sétálnia palotáikba, s megpróbálni személyi kölcsönt felvenni tőlük.

 

    Az Amerikai Egyesült Államok végnapjait éli. Mint minden birodalomnak a történelem folyamán összeomlás lett a vége. Ez vár rájuk is. Sajnos a világ urai ezt is bekalkulálták, sőt betervezték, s ezért létrehozták az Európai Uniót, s katonai erejét a NATO-t. A határokat légiesítették, hogy mindenki az EU-n belül szabadon változtathassa helyét, ezzel elindítva egy modernkori népvándorlást, keverve a fajokat ezáltal, s az így kapott önazonosságát vesztett masszán majd szabadon tudnak uralkodni. Bevezették a közös pénzt is, hogy bankjaiknak könnyebb dolga legyen. S itt megkérdezzük, hogy hol van az Euró aranyfedezete? Minden pénz mögött, annak értékének megőrzése végett aranyfedezetnek kell lennie, mely biztosítja annak vásárlóértékét. Vagy nem is volt, csak értékpapírokban létezik? Akkor jöhet egy kósza szellő, s minden oda van. Úgy járunk mint az USA, ahol a szenátusban tabu téma immár harminc éve az aranyfedezetet emlegetni, mert szőrén-szálán eltűnt a szigorúan katonákkal őrzött támaszpontról. Most egy üres támaszpontot őriznek a látszat fenntartása érdekében.  (Ide  kívánkozik a kérdés: Kik nyomtatják az amerikai dollárt, mennyiért, s kiknek a kezében vannak az amerikai bankok?)

 

    Itt állunk a csatlakozás előtt, melynek nép általi megerősítésére már ki is szemelték a népszavazási dátumot. 2003. március 15-e. Március 15-ét egyszer már besározták. 1989. március 15-én. Míg a nép önfeledten ünnepelt, addig egy rózsadombi villában egyes kiválasztott emberek egyezményt kötöttek a magyar nép feje felett, melynek következményei máig tartanak. Ez az elhíresült Paktum. Ezzel szabták meg Magyarország további sorsát. Az itt megfogalmazott 20 pont egyes pontjait már teljesítették, míg a többit maradéktalanul betartják a mai napig, legyen bármilyen kormány is hatalmon. A Paktumot nagy elhallgatás lengte, s lengi körül, hiszen amiről nem beszélünk, az ugye nem is létezik? Sőt ma már odáig mennek, hogy le is tagadják annak létezését, ha véletlenül valaki fel meri emlegetni. Megtehetik, hiszen fizetett tollnokaik, tv bemondó „sztárjaik” készségesen állnak segítségükre, mert egyesek ezek közül havonta milliókat visznek haza fizetésként. A hazaárulásért pénz is jár.

 

    S hogy a két Parlamentben lévő „nagy” párt között semmi komolyabb különbség nincs, azt elárulja az EU-hoz való viszonyuk. Mind a kettő foggal-körömmel ragaszkodik a csatlakozáshoz, másról sem szólt az eddigi politikájuk, mindig az EU mellett tették le garasukat. Az hogy mostanában viták vannak közöttük, az senkit se tévesszen meg, mert ezek csak látszatviták, s a magyar népnek szólnak arról, hogy lásd milyen nagy ellentétek feszülnek közöttünk. S hogy a kommunista propagandának milyen messzire ér el a keze, arról csak annyit, hogy egy amerikai újságban leantiszemitázták Orbán Viktort, akinek egyik tagtársa nem győzte őt a rádióban tisztára mosni, mondván, hogy Viktor nem lehet antiszemita, mert kormányzásuk alatt ők tették kötelezővé, hogy minden évben holokauszt megemlékezést kell tartani. Köszönjük szépen. Mikor fogunk már végre megemlékezni évente azokról a magyar áldozatokról, akik a Don-kanyarban életüket áldozták azért, hogy az orosz csürhe, melyet Vörös Hadseregnek neveztek, ne szabaduljon rá hazánkra és Európára?

 

    Szokásukhoz híven hazudoznak, fizetett „szakértőik” által mindent rózsaszínűre festenek az EU-val kapcsolatban, egyetlen negatív felhang sincs, ami azért már kissé gyanús, hogy nem minden úgy van, ahogyan ők mondják. Ajnározzák a külföldi beruházókat, ezt halljuk tőlük már tizenkét éve. Most újabb probléma merült fel külföldi imádatuk kapcsán, mert az ajnározott befektetők elkezdik sorra bezárni üzemeiket, gyáraikat, mert lejár az a határidő, ameddig nem kell nekik adót fizetniük az itteni tartózkodásukért. Nem kellett nekik adót fizetni! A magyar munkaadó, meg munkavállaló pedig gebedjen meg a hatalmas adóktól! Azzal hencegtek, hogy az itthoni adórendszert a svéd mintára készítették. Kérdezem, hol van a mi életszínvonalunk a svédekétől, hogy ilyen adórendszert merészeltek bevetni ellenünk? Csak annyira, mint Makó Jeruzsálemtől!

 

    Itt szólnom kell pár szót a mezőgazdasággal foglalkozókról. Arról a rétegről, amely a földdel, a földműveléssel, az állattartással foglakozik, s arról is, mit köszönhet neki egy nép, egy nemzet. Hiszen a megélhetésért minden nap a földdel harcolva, az időjárásnak kitéve vívják mindennapi küzdelmüket. Ők, a vidéken élők hordozzák e nép kultúráját, erkölcsét, őrzik hagyományait, nyelvét, népviseletét, népzenéjét, s mindezt akkor, amikor verejtékes munkájuk árán élelmeznek, eltartanak egy országot, s nem szólva arról, hogy a kereskedőkön át, a feldolgozóiparon keresztül mindenki az ő munkájuk árán akar meggazdagodni. Arról a rétegről, amely a rendszerváltásig nemcsak a mi országunkat élelmezte, hanem irányvonatok tömkelegével a Nagy Testvért, melyet akkor Szovjetuniónak neveztek. Ez a réteg is földönfutó lesz az Európai Unióba való csatlakozásunkkal. Tizenkét év alatt egyetlen kormány sem foglalkozott velük. Kisemmizték a kárpótlási cirkusz kapcsán, oda dobva őket a „zöldbárók” karmaiba.  Rákényszeríttették arra, hogy zsebszerződések keretében elkótyavetyéljék földjeiket. Tizenkét éve mást sem hallani, csak azt, hogy segíteni kell őket különböző hitelekkel, de ez a tizenkét év nem volt arra elég, hogy ezt bármelyik éppen hatalmon levő kormány meg is tegye. Az uniós csatlakozás után mintegy ötszázezer mezőgazdasággal foglakozó mehet más munkát keresni magának, mondta a jelenlegi földművelésügyi miniszter, akinek szerintem halvány lila fogalma sincs ennek a rétegnek a gondjával-bajával. Hova menjenek munkát keresni, amikor a városok tele vannak munkanélküliekkel, csövesekkel? Ja hogy a statisztika csak 5%-os munkanélküliséget regisztrál? Mert azokat már sehol sem jegyzik, akik kiestek a támogatásból, és hosszú évek óta nem találnak maguknak munkát. Hova menjenek? A válasz meg van. Ha belépünk, mindenki mehet amerre lát, vagy ahol munkát talál. Minek kell ennyire ragaszkodni ahhoz a helyhez, ahol születtünk, gyermekkorunkat leéltük, családot alapítottunk? Azért mert ez a hazánk! Az itt élő nép pedig a magyarság, ahová tartozunk! Merjünk már végre magyarok lenni, a még saját hazánkban! 

 

    Végezetül. Még gondolkodni tudó magyarok! Kérlek Benneteket, legyen saját véleményetek! Ne hagyjátok befolyásolni magatokat uraitok által, akik a csillagokat is lehazudják az égről, csakhogy megfeleljenek idegen uraiknak, hogy bennünket betuszkoljanak – mai divatos szóval élve – a közös karámba, melynek neve Európai Unió. Csak annyit kell tennetek, hogy a „rendszer nem változás” óta eltelt idő történésein gondolkozzatok el. Gondoljatok vissza arra, hogy minden választási ciklus előtt milyen ígéreteket fröcsögtek nektek azért, hogy őket válasszátok, legyen az bármelyik párt is a közéletben. Miután megválasztottuk őket, az ígéreteik elfelejtődtek, semmit sem teljesítettek belőlük, magyarul hazudtak. S ezek a hazug emberek uralkodnak rajtunk immár 12 éve. Ugyanazok az uraink, nézzetek csak szét a Parlamentben. S ha hazudtak, azt saját érdekből tették, nem foglalkoztak velünk. Velejéig romlottak. Most miért mondanának igazat az Európai Unióval kapcsolatban? Megváltoztak volna? Ők sohasem fognak megváltozni! A csatlakozással is csak ők, ez a bizonyos szűk réteg fog jól járni, a nagy többség újra vesztes lesz, de annyira, hogy talán soha többé nem tud majd talpra állni. Bizakodó vagyok, mert az emberekkel beszélve egyre többen ellenzik az EU-t, s ez jóleső érzéssel tölt el, hogy már nincsenek 80 %-ban azok, akik megszavazzák belépésünket, mint azt az egyik közvélemény-kutató felmérése állította ezelőtt fél évvel. Sajnos számítógépes világban élünk, ahol a szavazatok értékelésekor egy apró kis rejtett program is elég ahhoz, hogy esetlegesen megváltoztassa a szavazás végeredményét. Előttük nincs akadály, ha érdekeikről van szó, s éppen ezért a szavazásnál erre is figyelemmel kell lennünk, mert aki hazudik, az a csalást is mesterfokon műveli. Az utolsó órában vagyunk, feladatunk meggyőzni a bizonytalanokat igazunkról. Nem kell nekünk az Európai Unió! Magyarok vagyunk, s csak magyarként őrizhetjük meg önazonosságunk! Gondoljunk őseinkre, akik életüket áldozták a legkilátástalanabb helyzetekben is hazánkért! Ne felejtsük mennyi véráldozat kellett ahhoz, hogy a XXI. század elején is meg tudtunk maradni magyaroknak, sajnos mostmár ebben a csonka kis hazában, melynek kétharmad részét az úgy ajnározott Nyugat segítségével raboltak el szomszédaink! S most elárulóink, lenézőink, semmibe vevőink mellé csatlakozzunk? Nem, Európai Unió!    

  

Békéscsaba 2002.11.17.