Az ember, társas lény.

Több ezer éve szervezett, több százezer éve, spontán kialakult családban él. A genetikánkban, a tudatunkban mélyen be van ágyazva, onnan ki, nem verhető. Az élet lényegének első kérdése minden élőlény számára a túlélés. A fajfenntartás, ösztöne, ami a szaporodásban testesül meg. Az emberi továbbélés alapja és helye a legkisebb közösség, ez a család. A szaporodás a kétneműségre épül, a társas emberi kapcsolat, az utód nemzés, a jutalma. Az utód gondozásának a helye az emberi közösségekben legalább 400 000 éves. Ez a család mind fogalom, mélyen beágyazva él a genetikánkban, a tudatunkban. Egy férfiből, egy nőből, gyerekekből, és nagyszülőkből áll. Amikor valamikor ez a család csonka lett, mer a vadászat során balesetben meghalt az apa, vagy a következő szülésben elhalt az anya, akkor az a család szétesését okozta.  Az öregek elpusztultak, mert nem volt, aki gondoskodjon róluk. Az utódokra, a gyerekekre mély szomorú benyomást tett, ez a tragédiasorozat. Az egész életüket örökre megnyomorította egy ilyen esemény. Persze mindig voltak más családok, akik befogadták az életképes túlélőket, de azok soha nem váltak az új család teljes jogú tagjává. Gondolataikban, emlékeikben, amit később léleknek neveztek megjelentek az elmúlt szép közös évek, megjelent a vágy annál szebbet-jobbat teremteni. Ezekből a csonka családokból származó emberek megkeseredve, lelküket sanyargatva próbáltak kitörve bizonyítani. A rátermettségüket, állandóan bizonyítva vakmerő tettekre ragadtatták magukat. Ezek a vakmerőségek vezettek a háborúk kialakulásához, a vezérek, a tudomány megszületéséhez. Egy kattintás ide a folytatáshoz…. →