Címke: Ú

~Ú

Közzétéve Szerző:
Válasz

~Ú

 magas hangon ~Ű, igen termékeny képző a magyar nyelvben. 1) Alkot némely önálló fő- és mellékneveket, pl. ár-ú, álgy-ú, fi-

ú, hi-ú. vál-ú, tan-ú, bosz-ú; becs-ű vagy böcs-ű, sűr-ű, gyür-ű, gyöp-ű, fés-ű, gyüsz-ű, szörny-ű. 2) Egyesülve ~or, ~ör,

~er képzővel alkot mellékneveket, pl. domb-or-ú, kom-or-ú, háb-or-ú, szom-or-ú, gyöny-ör-ü, kes-er-ü, melyek közől némelyek

újabb korban az ú, ű, képző nélkül is használatban vannak, pl. dombor, gyönyör. 3) Eszközt jelentő némely szókban a

részesülői ó, ő változata, pl, fur-ú, (= fur-ó), sepr-ű, (= sepr-ő), vés-ű, (= vés-ő). 4) Legnevezetesb szereplése, midőn

főnévhez járul, melyet megelőz valamely határozó név s ez rendszerént melléknév, de j önnek elé fő- és számnevek is, és az

egész kifejezés melléknévi tulajdonságot veszen föl. Példák a) melléknévi határozóval: nagy száj-ú, horgas láb-ú, magas

homlok-ú, vörösszakál-ú, fekete haj-ú, jó indulat-ú, mély tudomány-ú; kék szem-ű, nemes lelk-ű, nagy szer-ű, arany szín-ű, bő

beszéd-ű; b) főnévi határozóval rendesen összeirva pl. kapafog-ú, nyúlszáj-ú, sasorr-ú; csodaszépség-ű; c) számnévi

határozóval: kétszarv-ú, háromág-ú, négyláb-ú, ötujj-ú; hatszög-ű, hétrét-ű; százlevel-ű stb.
Tájdivatosan és régiesen igen gyakran ~ó, ~ő, pl. Göcsejben savanyó, porhanyó; a régi codexekben szomoró, keserő. A régieknél

gyakrabban eléjön határozó név nélkül, különösen a ság, ség képző után. „Es egy szépségő (= nagy szépségü v. szépséges)

ruhát… hoza ő neki.” (Carthausi Névtelen). Hasonló a Régi Passióban: kegyességü (= kegyességes), büdösségü, feneségü (87,

89. 11.).

Ú

Közzétéve Szerző:
Válasz

Ú

Czuczor Gergely, Fogarasi János: A magyar nyelv szótára. [1862.] 

 kisded alakban ú, harminczötödik bötű a magyar abéczerendben, e tizenharmadik az önhangzók között. A magas hangu lejtőzeten megfelel neki az ű, pl. zúr zűr; csúr csűr; gyúr gyűr; csúcs, csűcs. Ezen nyujtott v. hosszu ú (valamint a hosszu ü és í) magyar hangoztatással az ország csaknem minden részében, értve mind a dunai, mind a tiszai, mind az erdélyi vidékeket, bizonyos tájakon rövid u-val (illetőleg rövid ü és i-vel) szokott ejtetni, mire nézve az irodalomban sincs határozott megállapodás. Mi, részint az eredeti hosszu ú-nak kitüntetése, részint jobbhangzás, végre megkülönböztetés végett is 1) következő szabályokat bátorkodunk ajánlani c) Rendesen és szabályszerüleg az ú hosszúnak maradjon az egytagu szókban, mint bú, fú, szú; úgy, új, úr, út; búg, csúf, lúd, kút, fúr, zúg, zúz, súg, rút, túl; zúd, tyúk, fúl, búb, dúl, túr, nyúl stb. Mind ezek ragozás-, képzés- és összetételben is megtartják a hosszu ú-t, ha rövid szótag követi pl. búban, úrral, útnak, csúfol, zúza, kútostor; kivévén azon származékokat és ragozási alakokat, melyekben az általános nyelvszokás az ú-t állandóan megrövidíti, pl. rudat, uralom, urak, ludat, furakodik. 2) Változó használatú lehet a ragok- és képzőkben; u. m. a) Az ú (ü) képzőben, mint: domború v. domboru, szigorú v. szigoru, nyakú v. nyaku. Ez esetekben czélszerü a jobb hangzatra ügyelni, hogy se hosszú, se rövid önhangzók öszve ne csoportosuljanak, tehát inkább szigorú, szomorú, homorú, mint szigoru, szomoru stb. valamint jobban hangzanak: állásu, látásu, lábu, mint állású, látású, lábú stb. b) Az úl (űl) névragban és igehatározói képzőkben rendesen rövidnek veszszük, p. o. például, pórul, magyarokul, hátul; roszul, szilárdul, alul; latinul, olaszul; részint mivel különösen az igehatározónak megfelelő an, (on, en) képzőben is rövid önhangzó van, részint, hogy az igéknek úl (űl) képzőjétől megkülönböztessük. c) Az igék úl (űl) képzőjét az iménti okból rendesen hosszúnak ejtjük és irjuk, kivévén ha ragozáskor mássalhangzó, vagy hosszu önhangzó követi; pl. mozdúl, indúl, borúl, járúl; ellenben mozdult, induló, borulás, járulék. – Palóczosan ejtve: oó v. ou v. uó pl. szomoroó, szomorou, szomoruó. V. ö. ~Ú, ~Ű és ~ÚL, ~ÜL képzőket.