Ambrus Pali bácsi meséje

A két atyafi

      Egyszer van, máskor nincs, Békéscsabán innen, Medgyesbodzáson túl, él két atyafi. János gazda és Pali bácsi. Ez a két atyafi mondhatnánk úgy, hogy nagy-nagy barátságban vannak egymással. Mind a ketten egy volt állami vállalatnál dolgoznak, melyet újabban, nem tudják miért, Részvénytársaságnak neveznek.

    János gazda vidéken lakik, Pali bácsi a kisvárosban.

    Egyszer, a nyár folyamán, János barátunk mint jó gazda, szemrevételezte a portája körül serte-pertélő birkanyáját, s megdöbbenve tapasztalta, hogy abban fölösleg mutatkozik. Ebből nagy gondja kerekedett, ezért az egyik szolgálatváltásnál, találkozva Pali bácsival, elpanaszolta neki, hogy valamit kezdeni kéne a fölösleges jószággal.

    Összedugták a fejüket, megcsűrték-csavarták a dolgot, s hosszas egyetértés után úgy döntöttek, hogy valami buli kapcsán fel kellene áldozni a szegény párát. Igen ám, de a szegény párának is meg kell ám adni a végtisztességet, mert csak úgy ripsz ropsz lenyúzni, megfőzni, s megenni vétek a feláldozottal szemben. Töprengtek, tanakodtak, hogy valami okát találjanak annak, amiért elveszik fiatalon életét, hiszen a szerencsétlen gyapjas jószág mindössze két nyarat és két telet élt, csendes falusi otthonában, társaival vígan bégetve, segítve János gazdát abban, hogy kevesebbszer vegye elő a fűnyírógépet, mert ‘hála a Jó Istennek a kasza már régen kiment a divatból.

    S akkor Pali bácsiba belehasított a felismerés, hogy mind a ketten ebben az évben töltik be az ötvenedik életévüket, mely okot szolgáltat arra, hogy a szegény birkának még a Magyarok Istene se kegyelmezhessen meg. Nincs kegyelem! – mondta ki a végszót János gazda, miután Pali bácsi ígéretet tett arra, hogy a bulira ő szolgáltatja az ilyenkor szokásos dolgokat. Közölte János gazdával, hogy megtalálta a leendő buli mottóját is, mely ismerve az öreg humorérzékét egy kicsit faramuszin hangzott: Félévszázados buli. No de sebaj, gyorsan munkához láttak, már ahogy az idős koruk megengedte.

    János gazda egy kis időre otthagyta számítógépét, s felkerekedett, hogy a falu tizenkét kocsmája egyikéből előkerítse a birkaölésre szakosodott Pesta bácsit, mivel Jánosunk ezt az ősi mesterséget is elfelejtette már, a mai modern világban. Hosszas keresgélés után rá is talált Pesta bácsira, a falu utolsó kocsmájában, akit portájára invitálva addig pálinkával meg sem kínált, míg az szakszerűen le nem adjusztálta a jószágot.

    Közben Pali bácsi sem tétlenkedett. Otthoni kis szobája csendjében megszövegezte számítógépén a meghívókat, amit aztán János gazda kinyomtatott, s mindenkinek elküldött, akit a bulira meghívtak. Pali bácsi megszerzett egy helységet a dáridó céljára, s utána járt az asztalok és székek, valamint az evőeszközök beszerzésének is.

    A két öreg ezek után már egymást támogatva, biztatgatva járta körbe a fél várost, a konty alá való biztosítása érdekében. Az egyik lihegett, a másik szuszogott, és közös nevezőre jutottak abban, hogy ehhez a munkához ők, már tényleg öregek. Jobb nekik otthon, a jó meleg szobában a számítógép billentyűzetét püfölni, mint egy ilyen hajcihőt megszervezni.

    De lássatok csodát, olyasmi történt, amit a két öreg még álmában sem gondolt, pedig elhihetitek, hogy a fél évszázad alatt már sok mindent megértek. A bulira meghívottak összefogtak, s ki ezt, ki azt, ki a segítségét, ki a szabadidejét áldozta föl annak érdekében, hogy a két öreg az elképzelését véghez tudja vinni, mármint azt, hogy jó szórakozást biztosítsanak a meghívottaknak.

    Mikor mindennel elkészültek, a két megfáradt öreg összenézett, és melegség töltötte el szívüket, hogy lám egy közös célért, még ha csak szórakozásról is van szó, még össze tudnak fogni az emberek.

    Nem hiszitek? Nézzetek körül. A mesének vége, érezzétek jól magatokat!

Békéscsaba 2002.10.19.