Megint zsákutcába

Egy újabb népszavazás kapcsán

.

 Ambrus Pál

    Megint zsákutcába vezette a magyart ez az aljas, mocsok, minden gátlástalanságra képes magyarországi politikusi réteg. A magyart most már nemcsak az anyaországban ugrasztották össze, hanem a határainkon túl élő magyarságot is lépre csalták egy „népszavazásnak” álcázott akcióval. Részükről teljes a siker, vígan dörzsölhetik mancsukat a háttérben, a magyar meg marakodjon magyarral, minden színtéren. Az oszd meg és uralkodj ősi igazságot sikeresen alkalmazták.

 

    Mert kérdem én, kellett nekünk ez az újabb kudarc, amit népszavazási cirkusznak neveztek. Két kezdeményezés után kiírtak egy népszavazást, két rosszul megfogalmazott kérdésre kellett választ adnia az istenadta népnek. Az elsőre, a korház privatizációra már semmi értelme hogy választ adjunk, hiszen már több mint egy évtizede beindult az a gőzhenger, amit magánosításnak neveznek, ami most elérte a kórházakat, s amely törvényekkel támogatott szabadrablás, már az utolsó fázisához érkezett. Mindig azt mondják, hogy az állam rossz gazda, nem tudja vállalatait nyereségesen üzemeltetni, ezért el kell adni, hogy a magántulajdonos majd rendbe teszi azokat. Így privatizálták el nemzeti vagyonunk 90 %-át, ellopva úgy, hogy ehhez a népnek egy szava sem volt. Tették ezt azok, akik a „rendszer nem váltás” után hatalmon voltak, vannak, immár tizennégy éve. Ők, a privatizátorok milliárdos vagyonra tettek szert, míg az alulról szemlélődők lassan lecsúsztak a gyomorszintre, ahonnan már lehetetlen „felkapaszkodni”. Marad az erkölcsi züllés, a kilátástalanság. A nihil mértékére jellemző, hogy erre a kérdésre, miszerint meg kellene állítani a korházak eladását, erre sem jött össze a néptől a szükséges szavazat. Ezzel mintegy igazoltuk a mindenkori kormányok működését, miszerint ettől a néptől most már még az életét is el lehet venni, ha már anyagi javait elprivatizáltuk, elloptuk.

 

    És hogy kiknek a kezébe került nemzeti vagyonunk, arról egy idézet az 1989. március 15-én kötött „paktumból”, mely 20 pontot tartalmaz, s az ide vonatkozó parancs így hangzik:

 

         9.) Az államvagyon átmentése a volt kommunisták kezébe. (Szép megfogalmazás, én ezt úgy mondanám, hogy az ellopott vagyon csak a volt elvtársak, családtagjaik, rokonaik, barátaik kezébe kerülhet. Megtörtént.)

 

    S nézzük a következő pontot is, mely arra hivatott, hogy a lopott vagyon megmaradjon a tolvaj kezében:

 

         10.) Az igazságszolgáltatás megtartása a volt kommunisták kezében. [Gyönyörű! Holló hollónak nem vájja ki a szemét! Az igazságszolgáltatás a mindenkori hatalmat képviselve védi annak vagyonát, mert a 14 év alatt egyszer sem hallottam arról, hogy az ellopott nemzeti vagyonból akár csak egy is visszakerült volna az állam tulajdonába, s arról nem is beszélve, hogy még a tolvaj is elnyerte volna méltó (börtön)büntetését.]

 

    Így néz ki Magyarországon a privatizáció, s mondhatom azt, hogy száz népszavazás sem segíthet a még maradék „vagyonka” elprivatizálásának, ellopásának megakadályozása érdekében. Tehát semmi értelme nem volt erről megkérdezni a népet.

 

    A kérdést a volt MSZMP utódja a Munkáspárt intézte a néphez Thürmer Gyula vezetésével, aki minden parlamenti választás előtt hajlandónak mutatkozik összefogni az MSZP-vel, hiszen ők egy tőről fakadnak, elvbarátok vagy mifene. Az más kérdés hogy az MSZP ezt eddig elutasította. Viszont a mostani helyzetet tekintve végre Gyulának is felragyoghat a csillaga a 2006-os választásokon, mert úgy érzem, hogy az MSZP-nek még az ő segítségére is szüksége lesz ahhoz, ha meg akarja nyerni a választásokat.

 

    A népszavazás másik kérdése a határaikon túl élő magyarság kettős állampolgárságának a megadása. Ez már sokkal bonyolultabb, érzelmi, nemzeti húrokat pengető kérdés. E kérdéskör tárgyalása elé most egy egyszerű mondatot írok ide, melyben minden benne van, nem kell magyarázni, indokolni, semmit sem kell tenni, csak elolvasni: Akinek nem fáj Trianon, az nem is magyar.

 

    Mielőtt rátérnék a kettős állampolgárság megadásának népünk általi szavazására, idézem a paktum idevágó pontját:

 

         13.) Állandó hangoztatása annak, hogy a magyar határok véglegesek, és azokon nem lehet változtatni.

 

    A fenti pont a trianoni határok véglegességét, annak megváltoztathatatlanságát írja elő, miáltal burkoltan cserbenhagyjuk, lemondunk határainkon túl élő nemzettestvéreinről. Ha végiggondolunk a „rendszer elsikkasztás” óta uralkodó kormányaink ezen irányú tevékenységén, bizton állíthatjuk, hogy ezt mindegyik maradéktalanul teljesítette eddig.

 

    Nem a népnek, hanem a magyar nép által választott magyar kormányoknak lett volna az első kötelessége, hogy a határokon túl élő magyarjainknak megadja a kettős állampolgárságot, mint azt megtette az európai országok zöme, nemcsak a nyugatiak, hanem a „felszabadult” volt szocialista országok is! A mi kormányaik egyike sem tette ezt meg! S ebből most levonhatjuk a végkövetkeztetést, egyik sem a magyar érdekeket képviselte a 14 év alatt, tehát megállapíthatjuk, hogy egyik sem volt magyar! Így egyszerűen, semmi köntörfalazás, semmi mellébeszélés nélkül.

 

    Mint tudjuk SZDSZ puccsal eltávolították a hatalom csúcsáról az MSZP kormány miniszterelnökét Medgyessy Pétert. Ő azon kommunisták közé tartozott, aki a „rendszer nem váltás”-kor szép csendesen visszavonult a politikai élettől, s a zavarosban halászva, a fenti 8. pontnak megfelelően a háttérben kiépítette milliárdos magánvagyonát, hála összeköttetéseinek és kommunista múltjának. Az már az ő baja, hogy a gyűjtögetésbe megfáradva elkapta a hév, s a kommunistákból szocialistákká átvedlett volt elvtársainak bedőlve, elvállalta a miniszterelnöki posztot. Mert ugye az ember feledékeny, s Medgyessynk párton kívüli, tehát még csak nem is kommunista, s így aztán mi MSZP-sek végre egy szuper kormányt tudunk alakítani általa. Péterünket megrészegítette a posztjával járó hatalom, s olyat tett, ami a kisebbik koalíciós partnernek nem volt ínyére, s így aztán a farka csóválja a kutyát alapon megbukott, mint kisebbségi gyerek a kisegítő iskola első osztályában. Mennie kellett, s legyen ez élete végéig szóló tanulság, de ne feledjük, hogy most könnyen megúszta, mivel „demokráciában” élünk, s nincs koncepciós per, meg akasztás.

 

    Jött Gyurcsán Ferenc, akit már fél éve jegeltek erre a posztra, hiszen erre az időre tehető, hogy hatalmas nyilvánosságot kapott a tv-ben, ahol csak pozitív megnyilatkozásai voltak. A sztár műsorvezetők nyalizása miatt már ekkor kérdezgettem magamtól, vajon mit akarnak ettől az embertől, annyira kilógott a lóláb. S akkor, ez az ember, akiről csak szépet s jót hallottunk, egyszer gondolt egy nagyot, s ripsz-ropsz lemondott a sportminiszteri állásáról. Az előtt mondott le, mielőtt sportolóink kiutaztak volna Athénba, az Olimpiára. Cserben hagyta a magyar sportolókat! Ilyet egy magyar ember nem tesz. De hát régóta tudom, hogy ő nem magyari fajta, s éppen ezért ez a lépés nem fájt nekem, hiszen tisztában voltam azzal, hogy erre a posztra az elvtársak majd csak találnak egy általuk megfelelő, még üres zsebű, tollasodni akaró vállalkozót, mert ne feledjük ezek a parlamenti pojácák nem azért vannak, hogy ezen a sokat szenvedett, elátkozott magyarságon valami kicsit is segítsenek. Visszagondolva az eltelt 14 évre egyetlenegy esetet sem tudok mondani, ami valami pozitív változást hozott volna a magyarság életében, ami csak egy kicsit is bizakodóvá tudta volna tenni e sokat megélt, hazájában lassan kisebbségbe szoruló magyarságot. S ekkor belém nyilallott, ezzel a magyar kormányok világrekordot állítottak fel! Be kéne ezt jelenteni abba a bizonyos rekordok könyvébe, ahol magamutogató önjelöltek, ugra-bugra emberek, dűlő dominók, csókolózó tízezrek, kilométeres réteszabálók társaságában, jó helyen lenne a mindenkori „magyar” kormány.

 

    Na de félre a lelkesedéssel, térjünk vissza hősünkre. Miniszterelnököt csináltak belőle. Nem kérdezték meg a népet, mivel puccsal került a hatalomba, olyan puccsal, hogy még az MSZP-ben vezető szerepet betöltők is szemlesütve nyilatkoztak erről az esetről, ami nem volt jellemző a kommunisták eddigi történelmében, mármint a szemlesütés. Még szerencse, hogy katonaságunk már nincs, így sikerült kizárni azt a lehetőséget, hogy katonai puccsal történő hatalomátvételről legyen szó, mint az lenni szokott az ilyen tradíciókkal rendelkező országokban. Meg is kezdte nyilatkozatai özönét, hiszen mindenhol helyet kapott a médiában. Mindenre megvolt, és meg van a válasza, mesterkélt, betanított. Az állatokat szokták betanítani, idomítani. Ő egy ember, vagy nem? Mindenesetre egy egész csapat idomár dolgozik a háttérben, akik Ferenc részére megírják a beszédeket, előírják öltözködését, gesztusait. Az utóbbin talán javítani kellene, mert nem tudja kezeit hova rakni, s az embernek az a kényszerképzete támad, hogy mindjárt belenyúl a másik ember zsebébe. Pedig már nem kellene, hiszen őkelme milliárdos, a „rendszer elrablás” egyik kivételezettje, s ekkor megkérdezem: mi keresni valója van egy milliárdosnak a miniszterelnöki székben, hiszen halvány lila fogalma sincs arról, hogy mire vágyik az általa uralt több millió vegetáló magyar? Vagy mégis van, csak ő pont az ellenkezőjére lett felfogadva?

 

    Jött a kampány a népszavazásra. Egy magyar miniszterelnök arra buzdítja a választópolgárokat, hogy nemmel szavazzanak a határainkon túl élő magyarok kettős állampolgárságára. Hát ez abszurdum, ilyen csak Magyarországon történhet meg! Megtörtént (a fenti okok miatt, nem magyar kormány, nem magyari fajta miniszterelnök), sőt azzal riogatta az itthoni magyarokat, hogy majd az áttelepülők sokba fognak kerülni az adófizetőknek. Nagyon sok itthoni magyar bedőlt ennek. Környezetemben még az is nemmel ment el szavazni, akinek odakint rokonsága van! Megkérdeztem tőle miért? A válasz az volt, hogy az ő pénzét ne vegye el a betelepülő! Miért van a bankban pénzed? Nincs, de az adóforintjaimat se vegye el. Hát ez őrület! Ennyire agymosottak az emberek?! Megkérdeztem tőle, hogy eddig miért nem lázadt fel, amikor adóforintjából megkérdezése nélkül húsz éve fizetik a felvett államadósság évente ezer milliárdokban mérhető kamatait, s mégis az adósság évről-évre egyre gyarapszik; a bankok száz milliárdokban mérhető felbruttósítását, mert előtte „ismeretlen személyek” kilopták az összes pénzt; a parlamenti bűnözők már tizennégy éve tartó fizetését, amiért még egy pozitív magyar érdekeket képviselő döntést sem hoztak; újabban az autópálya építésére befizetett százmilliárdokat, amiből egyesek megint a magán tőkéjüket gazdagították; a benzin árában lévő adóforintokat, mert már városaink és közútjaink olyan állapotban vannak, hogy azokon autóval nem lehet közlekedni; a minden termékbe beépített ÁFA-t, és még sorolhatnám. Nem, neki a magyar testvére ellen van kifogása. Nem a már évek óta itt tartózkodó színes bőrű „menekültek”, nem a kínaiak mindent elsöprő inváziója, nem a kettős állampolgársággal rendelkező, minden magyar érdeket sárba tipró, a magyar életet szipolyozó, arra rátelepedő nem magyari fajtával. Nem, neki saját fajtájával van baja. Gratulálok hazánkban sugárzó idegen érdekeket képviselő média! Fegyver nélkül legyőzted a magyarságot!

 

    Visszatérve még egy szó erejéig legújabb hősünkre, Ferencre. Minden szemrebbenés nélkül a szemembe mondta a tv-ben, hogy ő magyar hazafi! Nem szakadt le az ég, nem rengett meg a föld, nem történt semmi. Így még talán ő is elhiszi azt, amit beszédírói a szájába adtak, s ez komoly veszélyt jelent, mert ehhez már csak egy kis lépés kell, s beképzeli magának, hogy ő a mások által olyan régen várt Messiás, s akkor annyi neked magyarság, sőt annyi neked világ!

 

    Véget ért a „népszavazás”. A választópolgárok 37 %-a vett részt rajta, 63 %-a otthon szurkolt valamelyik angol focicsapatnak. A fenti vastagbetűs mondat miatt el kellett volna menni. De nem volt aki üzenjen a népnek, a kampányban hetet-havat összehordtak. A „nép” pedig magára maradt, nincs egy hiteles vezetője, nincs akire hallgathatna, nincs senkije, olyan mint az árva gyerek. Annak idején volt, aki üzent, mert még dalban is ránk maradt, hogy „…ha még egyszer azt üzeni, mindnyájunknak el kell menni…”.

 

    A 37 %-ból 51 % mondott igent a kettős állampolgárságra, 49 % nemet. Ez a három szám egy szociológusnak olyan csemege, amelyen hetekig rágódhat, különböző megvilágításban fejthet ki magvas gondolatokat, gyárthat több oldalas tanulmányokat. Nekem egyszerű magyarnak csak annyit mondanak: tragédia, magyar tragédia.

 

    A népszavazási kezdeményezést a Magyarok Világszövetsége indította el Patrubány Miklós vezetésével. A legrosszabb időpontban, két parlamenti választás között a félúton. A hatalmon lévő pártok erre az időre már lebontották elődeik intézkedéseit, most zsebük tömögetésével vannak elfoglalva. Nem jött még el az ideje kampányolni a következő választásokra. Azt mondhatnám politikai csend honol, s ekkor robban be egy olyan fontos kérdésben népszavazni, ami nem a nép feladatai közé tartozik, mint már fentebb írtam. A felelősséget teljes mértékben a nép nyakába varrták. S ezért volt felelőtlen Patrubány kezdeményezése, s kérdem én, aki ilyen magas pozíciót betölt, annak nincs annyi sütnivalója, hogy nem látja, még nem érett meg a magyarországi helyzet egy ilyen komoly kérdésben népszavazásra aláírást kuncsorogni?! Viszont ha látta, akkor azt kell mondjam, hogy nem való arra a posztra amin trónol, mert akkor nem azt az ügyet képviseli ami szövetsége nevében is szerepel. Ebben megerősített az, amikor véletlenül éppen a Hír TV egy adását figyeltem, melyben Tamás Gáspár Miklós után szerepelt. Tudjuk, hogy TGM hova tartozik, kit, s miket képvisel. TGM után következet Patrubány, s a műsorvezető felvilágosította, hogy előtte ki volt a vendége, ugyanebben a kérdéskörben. Miklósunk ezen nem lepődött meg, mert egyből az volt a válasza, hogy találkozott Gazsival a folyósón, s jól elbeszélgettek. Nekem a magyarok halálos ellenségével nincs mit beszélnem, nemhogy még bratyizzak is vele.

 

    Az újabb aljasság, hogy még véget sem ért a szavazatok összeszámlálása, minden magyarországi média erre kijelölt csoportja már a határok felé tartott, hogy a kint élő magyarság körében elégetlen riportalanyokat keressen, s azt ország világ elé tárja, hogy micsoda csalódottság, ellenségeskedés keletkezett a kint élő magyarság körében. Magyar magyarnak lett a farkasa. Megértem a kint élőket, mert több mint nyolcvan éve a negyedik generációt elfogyasztva élik távol a hazától életüket, különböző aljas provokációknak kitéve a többségi nemzet részéről.

 

    Tudom, nem sokat számít, de én nagyon szégyellem magam, s az itthoni magyarság nevében kérek elnézést ezért a tragikus helyzetért. Az itthoni magyarság mentségére annyit tudok felhozni, hogy Kádár „apánk” rendszerében az itthoni magyarságból teljesen kinevelték a magyarságtudatot, kiölték belőle a nemzethez való tartozás érzését, nem ok nélkül kaptuk a „legvidámabb barakk” nem éppen hízelgő elnevezést. A „rendszerváltás” pillanatában még volt egy halvány remény arra, hogy visszataláljunk az elhagyott útra, de sajnos az utána következő „magyar kormányok” csak még jobban belevezettek bennünket a dzsungelba. Hogy most mi van itt, annak mélyebb okai vannak, amit most nem áll módomban kifejteni.

 

    Az sem mentség, hogy hiába lett volna sikeres a kettős állampolgárságról szóló népszavazás, akkor még a mostani parlamentnek egy kétharmados törvényt is el kellett volna elfogadnia, s akkor lehetett volna teljes öröm az egymásra találásban. Ismerve ezt a parlamenti maffiát, tisztában lehetünk azzal, hogy addig csűrték-csavarták volna a dolgot, hogy belátható időn belül ebből sem lett volna semmi, s ha mégis született volna valamilyen parlamenti döntés, abban biztosak lehetünk, hogy az nem az itthoni és kinti magyarság egymásra találását segítette volna elő, mert számos kiskaput beépítve, mindenki azt olvasott volna ki belőle, amit csak akart.

 

    A választásra jogosultak 18 % szavazott igennel a kettős állampolgárságra. Jelenleg sajnos ennyi magyar érzelmű ember tengődik ebben az országban, melyet még Magyarországnak hívnak. S itt és most meg kell szólítanom kinti magyar testvéreinket! Könyörgöm, Ti ne hagyjatok cserben bennünket, Nektek van egy Tőkés Lászlótok, egy Duray Miklósotok, egy Ágoston Andrásotok. Nekünk itthon nincs senkink – mint már azt fentebb írtam -, aki mögé felsorakozhatnánk. S a legnagyobb érv, amire ez a szerencsétlen „népszavazás” rávilágított az az, hogy Ti többen éltek odakint magyarként, mint mi magyarok idebent, ebben az anyaországnak nevezett valamiben! Könyörgöm, ne hagyjátok cserben az itthon vegetáló maradék magyar testvériteket!

  

Békéscsaba, 2004.12.12.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .