Magamról, magunkról, a magyarságról, a Magyarról.

Hogyan is veszem a bátorságot, hogy a Magyarról a Svábról meg Cigányról merjek pár szót ejteni? Nem tudom.

Talán a neveltetésem során anyám gondolataival táplálták belém azt a tudatot, hogy magyar vagyok. Mondhatnám azt is, hogy magyarnak születtem, bár egyre inkább még erről beszélni is bűn. Hovatovább nacionalizmus Magyarországon magyarnak lenni. Legyen bárhogy is megöregedve én kimondom megismételve: Magyar vagyok, mert annak születtem. Anyám bőbeszédű asszony volt, és az ilyenek mellett az ember megtanul hallgatni. Nagy szüksége is van az embernek erre az életben, hallgatni is tudni kell. Anyám sokat átadott nekem, mert mindenről állandóan beszélt, csak úgy áradt belőle a szó. Ahhoz a huszadik század eleji generációhoz tartozott, akielég jó polgári neveltetést kapott. Papok között nőt fel, hiszen öreganyám a plébánosnál volt mosónő, szakács, majd házvezetőnő. Anyám is a szakács mesterséget sajátította el, még Kilitiben, meg Siófokon Horthy Miklós szakácsnője is volt, bár ezt a szocialista években mindig elhallgatta, de beszédességével, azért nekünk a gyerekeinek elmondta. Emlékszek mindig a harmincas éveket dicsérte, leszólta a spájzba garázdálkodó, „zabráló” muszkákat, akik elmondása alapján a ketyegő órára is fegyvert fogtak. Persze apámnak ezek a beszólások nem nagyon tetszettek. Ö a kommunista társadalom oszlopos tagja, téeszelnök volt vagy húsz évig. A jámborságára volt jellemző, hogy anyámtól, aki jelentősen idősebb volt nála mindig elviselte az ilyen jellegű élcelődést. Apám az életét tette fel a szocializmusra, talán hitt is benne. Aztán egyszer kitelt a becsülete, mert a jól dolgozó Tsz tagoknak többet engedett keresni, mint amit a Párt megengedett. Kirúgták valamikor a hetvenes évek közepén. Kellet hely az új ifjabb feltörtető generációnak, hát ezekben a szocialista időkben így ment kádercsere. Én már akkor kezdtem sejteni, hogy a kommunista pártot csak szolgálni lehet, ha valaki nem tesz eleget az elvárásainak, vagy másképpen gondolja mind, ahogy a legfelső áramlatok irányítói akarják, akkor azt könyörtelenül eltiporja a pártfegyelem. Ez a fogalom kényszerített minden párttagot engedelmességre, a saját magával való megalkuvásra, hazugságokra, még az el nem követet dolgok el vagy beismerésére is. Ha az életben valaki el szeretett volna érni valamit, akkor csak egy út volt, a párt útja. Persze ha össze akarom mosni a mai szép új világ rendjével, akkor az mégis emberibb, megbocsátóbb, élhetőbb rendszer volt, igaz hamis nem embernek való közösségi szabályokkal. Akkor legfeljebb egy-két kiskirály, ideig-, óráig, garázdálkodhatott csak és leszámoltak vele, míg ma a milliárdosok egész sora éli fel a nemzetet, semmizi ki a maradék magyart, egybemosva a feltörekvő nemzetiségekkel. Mintha a krumplileveses Kádár rendszer egy előkészítése lett volna a mai kifordított globalista libapásztorok által irányított globalizmusba igyekvő Magyarországnak. Hát igen, anyám nehezen fogadta el a szocializmust, bár később öreg korára megbarátkozott vele és azt szokta mondani, hogy fiam: „majdnem van olyan jó ez a kommunizmus, mind a Horthy rendszer”. A bőbeszédűsége miatt talán, az én képzeletembe még a mai napig él az a ténylegesen átélt, vagy utólag elképzelt tudat, hogy azt hallom az anyám hasában, még születésem előtt, amint állandóan mondja, csak mondja, csak mondja! Hát csoda, hogy szűkszavú lettem? Mindig csodáltam. Csodáltam a műveltségét, képzettségét az ismereteit, az érdeklődését a világ iránt. Ő a tudományos technikai felfedezéseket, berendezéseket, azonnal használta, minden elcsodálkozás nélkül még öreg korában is. A negyvenhat év alatt, amit együtt éltünk, kibeszélte magából a családfája felmenőit, az elveszett örökségeket egészen az Andocsi cseresnél levő családi fogadónkból megszöktetett, Francia királykisasszonyig. Jó korban jó emberek között jó oktatásba részesült, a későbbi generációk meg sem közelítik, ennek a korosztálynak a műveltségét. Elbeszélte a régi magyar meséket, melyeket ma már be, be tudom illeszteni egy, egy magyar mondakörbe. Beszélt Ö nekem Koppány alvezéreiről, akik a környékünkön települések létrehozásában élen járók voltak, ilyen pld. Karád, Kára, Bábony és Magyar (Megyer), Ö tudva vélte azt is, hogy Tab ahol ma élek egy Ősi Magyar- Hun Szkíta emberről kapta a nevét, és hogy régebbi még a Koppányi településeknél is. Érdekes, hogy el tudják másítani ezeknek a településeknek a történelmét. Nekem úgy tűnik, hogy a rendszerváltás utáni feltörekvő Önkormányzati vezetők, kihasználva azt az űrt, amit a magyarság, elsősorban a helyi települések szocialista társadalomban élő vezetői elhallgattak, új kitalált helyi történelmeket kreáltak. Aztán ezt a történelmet úgy alakítgatták, ahogy az a saját etnikumuknak megfelelt. Karádon nőttem fel, gyerekkorunkban háborús játékaink közepette gyakran meglátogattuk az erdőben levő Kupa Vár romjait. Anyám is emlegette gyakran. Szerinte Koppány Vezér itt rejtette el a „kincseit”. Egy alkalommal a Sógorom, a Bogdán Sógor, egy disznóölés estélyén, mert Ö szokott lenni a disznóölő, (nagyon jó kolbászokat töltött, még a hasán nyomta ki, de ezt majd máskor elmesélem) borozgatás közben mesélte, hogy amikor arra járt az akasztófai dombnál, meg egy másik alaklommal a Kupa Várnál, akkor a lovas kocsiról felvillanó fényeket látott. Ezt akkoriban Ő az elrejtett kincsek tisztulásának vélte. Anyám leintette, hogy biztos lidércfény volt. Úgy hívták a fel-fel bukkanó lángra kapó mocsárból felvillanó metánt. Aztán ennyibe is maradtunk. Szóval, anyám szerint az Ö ágán van kis közöm a koppányi magyarság ivadékaihoz, bár nem tudom, ezt a genetika bizonyítaná e? Apai ágon még szövevényesebb a helyzet, szinte lehetetlen kinyomozni a családfa eredetét. Ott aztán lehet minden náció, sváb, magyar, osztrák, Horvát, talán Lengyel is, és még ki tudja ki nem? Hát azt elmondhatom magamról genetikailag biztos, hogy nem vagyok egy „fajta tiszta” magyar. Olyan Igazi keverék vagyok. De mégis, mind ezeken túl, egy dolog az, ami magyarnak teremtett, ez a nyelv! Az anyám nyelve. Az édes magyar somogyias koppányi beszéd. Mondhatják mások, hogy kanásznak termett a Somogyi paraszt, de akik ezt mondják, azok nem tudják, hogy – az a paraszt az Ustor nyelive, rúnákat rajzút a porba, amit az Úr meg a gyüttment nem értett!- Ma sem érti, szerintem még azt, sem amit itt leírtam, nem hogy a rúnákat. Én ezt a beszédet halottam naponta. Eleget vesződött velem a Tuskó Margit, bár nem nagy eredménnyel, hogy belém verje a nyelvújítás szavait, hiszen ilyen hátszéllel mind az enyém ez lehetetlen volt. Ezt csak ma tudom biztosan, akkor nem tudtam, de felteszem a Tuskó Margit (szeretett magyar tanárom) sem tudta, hogy mi az, amit oktat. Nem is tudom, miért nem értem azt, hogy a Magyarul nem beszélő, német nyelvészek által megszerkesztett nyelvújítás miért nem fekszik nekem. Miért akarják kiverni belőlem azt amit anyám megtanított?

Talán nem is az a magyar?

Talán ezek a tőlem elválaszthatatlan gyökerek. A láthatatlan szálak azok, melyek felhatalmaznak arra, hogy kritizáljam Istvánt, amiért megosztotta a magyarságot, leszóljam a nyelvújítást, mert a fiaink, nem csak a rúnák porba rajzolását nem tanulhatták meg, de elfelejtik a magyar beszédet. Szidhatom a politikát, mert nem veszi a fáradságot, hogy kiegyezzen a nemzettel, mert hol egyik, hol másik kisebbségnek átengedi az irányítást a magyar ember rovására, szinte bekódolt módon folytatva azt a politikai örökséget, amit István rá hagyott. Még a közel negyven éves fiaim sem értik azt, amit mondok. Ezeket a régi történelmi meséket nem hajlandók végighallgatni, mert szerintük ez már nacionalizmus, ezt halják a médiában, erre oktatták az iskolában. Egyszerűen elhiszik a történelemhamísítók állításait. Még az esélyét is elvetik annak, hogy részt vegyenek egy nemzetformáló, nemzetet felemelő, nemzeti magyar gerincet biztosító, történelmi mondakőr felelevenítésében, alakításában. Ha egy nemzetnek nincs múltja, akkor nem lesz jövője, mondta valaki. Nekünk van múltunk, de elhazudták, eltagadták, elmásították. Átírták mások. A magyarság mindig befogadó nemzet volt, a kommunizmusban azzal hízelegtünk magunknak, hogy a magyar egy vendégszerető nép. Be is fogadtunk ezer éven át minden gyüttmentet, erre kellett büszkének lenni az elmúlt negyven évben. Most ezek a gyüttmentek irányítják az országot és kétségbe vonják a magyarságunkhoz való jogunkat. Visszaélnek a vendégszeretettel. Lassan ideje kimondani, hogy vége a vendéglátásnak, és fizetni kell az eltöltött Üdülésért.

A magyar benyújtja a számlát.

Nem is tudom hova vezetett minket apáink eszméje. Egyre gyakrabban összetalálkozok azzal a gondolattal, hogy ez a szép Szocialista, kommunista, elv a szocializmus negyven évében, nem a mi érdekeinket, hanem mások érdekeit szolgálta, de velünk erre neveltették a gyerekeinket, mert becsületes magyar állampolgárok szerettünk volna lenni. Sajnos lassan rájövök, hogy megtévesztettek. Ezek után ne csodálkozzunk azon, hogy a mai termelő generációnak nincs se istene se Máriája, ahogy mondani szokták az öregek. Széthullnak a családok, a hit és szeret, helyet-teret kap a kapzsi, pökhendi Manager stílus, vagy annak utánzata, még rosszabb esetben az utána való vágyakozás. A szocializmusból itt maradt igen negatív szóhasználattal élve, ez volt a fellazítás. Sikerült. Sikerült megosztani ezt a pár maradék magyar embert az élet minden területén. Sikerült ketté szakítani a nemzetet a nemzet képzetet a fejekben, szétszakítani Trianonnál az országot, az utolsó húsz évben eladni, bagóér azt a keveset, amit ez a szorgalmas nép a kommunizmusban összekapart. Mindezt azért, hogy pár milliárdocska jobban hizlalja a lúdjait. Persze a mai magyar politikai szintérnek a másik oldala sem olyan fényes mind, aminek látszik. Retorikával, mellé beszéddel, nem lehet sem országot, sem gazdaságot, kormányozni. Pedig a statisztika szerint a mostani „választói akarat” ez szeretné. Manipulálnak bennünket, a hitünket, az eszünket, a médiában az utcán, otthon a családban, ha lehet, és megtehetik, akkor olyan jellegű retorikával árasztanak el, amely még belűről is kettéhasít. Nem retorika kell, hanem hit, szeretet, és béke, ahogy gyerekkoromba a Mari néném falvédőjére volt írva, amit a szankózások szünetébe belénk vert, vagy éppen kikönyörgött zsíros kenyér majszolása közben nézegettem. Az értékek elvesznek. A gyerekeink családjai szétszakadnak, ezeket a családokat nem a háborúk, nem a forradalmak, nem a nincstelenség szaggatja szerte szét, hanem mi tettük, mert hagytuk magunkat felcsinálni a politikának. Bűnösök vagyunk, mert védekeztünk. Tetszett a cukorka amit osztogattak érte. Ma már tudom az előre megtervezett tudatos családrombolás, a hit elvesztése, a minimális kulturális gyökereik hiánya, a mai társadalmak cinizmusa, okozza a családok szétesését. A család, a nemzet, a nyelv elvesztése előbb utóbb földönfutóvá teszi fiainkat, unokáinkat. A globális társadalomban nincs szükség röghöz kötésre, mert az a családot erősíti, de szükség van arra, hogy az adott kárászéletű divatszakmában a legjobbak legyünk, mert akkor van pénz, tekintély, mobilizáció. De a divatszakma multával ki lehet dobni az embert is, bármilyen végzettsége van, aki nincstelenül egy minden védettséget elutasító, azzal már nem rendelkező, cinikus társadalomban, munka, társadalombiztosítás, nyugdíj, már egy kődobásnyi rossz föld, család, korház, vagy kapcsolatok nélkül az utcára, majd a temetőbe kerül. A „nyugati kultúrákban” hogy is kérdeznének vissza? Ne mondj már ilyet. Kinek áll az érdekében ez? Rossz a kérdés. Nem így kell feltenni. Kik azok, akik egy ilyen erkölcsileg lerombolt, teljesen globalizált, világban is meg tudják tartani a hitüket a vallásukat, a saját nemzeti, etnikai hová tartozásukat, és még ezen túl képesek irányítani a globális folyamatokat? Ez a jó kérdés. Ha erre szeretnénk válaszolni, akkor rögtön, láthatjuk,  mennyire nagyot hibáztunk, mennyire mellé nyúltunk akkor amikor az alapvető hagyományos értékeinket kidobtuk, és elé helyeztük a globalizmus és Európa érdekeit. Ezt tette a mindenkori magyar kormány beleértve a Fideszt is az elmúlt húsz évben. A Fidesz vezetői arra helyezték a hangsúlyt, hogy érveléstechnikában felülmúlják a másikakat, ezzel nem tettek mást mind, ahogy mondani szokták, „kiöntötték a fürdő vízzel a gyereket”.  A retorika helyett jó lett volna az alapkérdéssel a Hit Szeretet béke rég megfogalmazott, jól bevált gondolataival foglalkozni, azt erősíteni.  Persze a „Hit Szeretet Béke” hiánya minket szülőket, nagyszülőket is leminősít, mert nem tettünk meg mindent azért, hogy ezt fent tartsuk. Egyetlen egy védekezési alapunk van az pedig, a kommunizmus „értékeinek” a kötelező beültetése a családi környezetbe, ezeknek a társadalmi értékeknek, az elvárt követése. Talán, ha ellenállunk ösztönösen, vagy apáink bíztatására, akkor ez nem így történik, nem így neveljük a gyermekeinket. Persze voltak, akik ellenálltak,és Ők sem jártak jobban. Nem tudom hol követtük el a hibát, akár családi akár társadalmi szinten. Egyre gyakrabban megfordul a fejemben, talán nem is hibáztunk? Egyszerűen legyőztek bennünket?

Remélem nem így van és előjön a Magyar.

Gondolhatom azt is, hogy nem győztek még le, hanem folyamatosan kiszámított módon a megsemmisítésünk folyik a mai napig. Fura mód ehhez a mindenkori magyar kormányok asszisztáltak. Csipkednek, tesztelgetnek bennünket, próbálgatják, mi az a határ meddig el lehet menni a magyarság megsemmisítésében és még nem tesz semmit ez a nép. Mi az, amit még elviselünk, ha már nagyon forró a helyzet, akkor kicsit visszavonulnak. Közbe meg a kipusztult népesség helyébe idegeneket, hoznak, a mindenkori Magyar kormányok közreműködésével. Ez egy állandó kőrfolyamat egészen addig, amíg nem éri el a kritikus szintet, amikor a magyar kissebségbe kerül. Akkor már nem lesz visszaút. Ahhoz, hogy kudarcot valljon ez a invázió, amit a hosszantartó vendégszeretetünk hozott létre eddig egyetlen akadály volt a nyelv. Aki beszéli a magyart, aki ebbe a nyelvbe születik bele, az átveszi ennek a népnek az identitását. Csak az a gond, hogy a folyamatok felgyorsulása miatt manapság erre, nem lesz, és már nincs is idő. Elkopik a nyelv is. Erőszakkal elkoptatják a tájszólásokat, egységesítik nyelvújítás címén a nyelvet, és így végeznek velünk.

Hol a magyar, hogy tegyen ellene?

A gondolatok szövésének módja jelentősen átalakult, én nem vagyok nyelvész, de azt tudom, hogy ez a mondat szerkezetben történő változás, ami a nyelvújítással együtt leszólja a magyar somogyi paraszt beszédét, az a magyart is megöli benne. Amikor az iskolában arra tanítják a gyereket, hogy a hejes írás, a fogalmazás, előrébb való mindennél, még a magyarság tudatánál is akkor, már elveszett benne minden. Ezzel a tudattal bele táplálták a kisebbségérzést. Nem kell nekünk az uniformis, a nyelvben sem. Hiba volt egységesíteni a nyelvet. Ma a magyar legyen az fiatal, vagy  az én korom beli, ha nem járt a fővárosban iskolába és nem tanulta meg a mondat és nyelv szerkesztés leírt, elvárt formáit, akkor a belenevelt gátlások miatt nem  fog tollat nem írja le véleményét, mert igyekezne a mondatait úgy megfogalmazni, ahogy azt a társadalom elvárja, ahogy Ő nem tudja. Ha megtanulta az úgynevezett ”irodalmi” nyelvet akkor meg azért nem írja le, mert nem bajlódik vele. Akkor már majdnem könnyebb az angol. Olyan érzések forognak benne, hogy talán ez a nyelv nem is az Övé, talán nem is magyar, mert Ő egy elvetemült semmire kelő beszéd formájában makog. Ha ez a magyarság még a genetikájában is csak itt-ott csepeg, akkor szinte már semmi remény. A magyarságnak egyetlen értéke maradt ez a nyelve. Ha ezt is tovább lazítják az angolszász szakszavakkal, a héber aforizmákkal, szlengekkel, a zsidó cinizmussal akkor végleg elvesz a nemzetünk maradéka is. Bele olvad egy angolszász kultúrába, vagy felemészti egy héber, szláv nyelvkeverék.

Megszűnik a magyar.

Valahol az Észak Somogyi ember a Koppányi Magyar harcosok ivadéka, Magyarok leszármazottja. Magyarok Ők, ha itt nőttek fel itt telepedtek meg, itt alakítottak családot, velem együtt még akkor is, ha a vérükbe van egy kis tatár, török, szláv sváb, itt-ott talán még zsidó is, bár ez utóbbi mindig elhúzott erről a vidékről, legfeljebb egy két fattyut hagyott hátra. A népszaporulat miatt elkerülhetetlen lesz a keveredés a cigánnyal is. A Koppányi-magyar meg úgy gondolkodott, hogy nem megy más vidékre, megoldja a gondjait, hiszen ez a szülőföldje. Más magyar –Árpádi- törzsekből származó népesség talán jobban az értelmiségi körökbe került, betelepített papok, tanítók, idevándorolt, jogtudók, oktatták tanították, „képviselték” a népet. Ezeknek az utódai aztán elmentek más vidékekre, nagyon ritkán vertek nálunk gyökeret. Az itt élők magyarságát a Somogyias, paraszt nyelve az anyanyelve adta és ez marasztalta itt. A Bevándorló a gyüttment ezt nem sajátította el ezért, ha esetleg ö maga nem is de a fia biztos, hogy elmenekült innen! Más a helyzet azzal, aki hozta a nyelvét és itt is azt használta, közbe megtanulta félig meddig a mi beszédünket, ilyen a sváb, a cigány, Ő elszaporodik. Talán lassan be is olvad. A dolgos sváb generációkból kinőtt, magát magyarnak mutogató már ellenben, igyekszik a könnyű végét fogni, elmegy polgármesternek, tanítónak, vagy papnak. Manapság erre felé Ő ossza, az észt, na meg a segélyt. Egyenlőséget téve a cigány és meg a magyar között. Ö dönti el, hogy ki milyen minőségben éljen. Birkák lettünk. Birkává neveltek bennünket a saját hazánkban. Nem kellet ide még Palesztina sem ahhoz, hogy másokat szolgáljunk. Mindig beengedtünk, behívtunk, vendégül láttunk olyanokat, akik kihasználtak minket. A népek tengerében sok a söpredék, ne fogadjuk be mindet. Ha valaki veszi a fáradságot és utánanéz, akkor látható, hogy ezen a Koppányi vidéken szinte csak sváb polgármester van. Pedig nem svábok laknak itt jobbára, hanem magyarok. A Somogyi paraszt, Koppány ivadéka nem vágyik tisztségre, csak tisztességre, hagyja érvényesülni a vendéget. Könnyen belátható ez, ha megnézzük a Tab, környéki településeket, azok vezetőit. Át is írja egyik másik a saját szája íze szerint a települése történelmét, kifelejtve a lényeget a koppányi múltat. Mivel az ilyen jellegű igyekezete összecseng a hatalom elképzeléseivel, ezért bátran megteheti. De talán svábbal ezen kívül nem igen van gond, beilleszkedtek, szakmát, kultúrát hoztak közénk, dolgoznak, a közösbe tesznek is, bár igyekeznek megkeresni a módját, hogy a magyarnál többet vegyenek ki. Meg lehet figyelni a területen, hogy ott ahol magyar ember a polgármester, általában a szocialisták felé húz, míg a sváb a Fidesz felé. Ennek egyszerű magyarázata lehet, a magyar mindig konzervatívabb volt, mert védi tudat alatt is a magyarságát. A sváb a változás híve, mert a várható jövedelemnövekedés mellett, vágyik tudat alatt revízióra, a valamikori Német- Osztrák –Magyar egység visszaállítására , egy ilyen állapot még jobban helyzetbe hozza.

Más a helyzet a cigánnyal rá csak költünk, talán a nagy népszaporulatának következménye náluk a nyugdíjak csökkentése. Akár beismerik akár nem az tény, hogy a népességük nagy része nem dolgozik.  A cigány sajnos nem termeli meg a saját megélhetését. Azt is más kultúráknak kell megtermelni. A népszaporulatuk miatt elveszik a gyest, a nyugdíjakat. Pedig az a nyugdíjas egy életen át megdolgozott érte, és nem szociális ellátásból teremtette a jogát az ellátásra.  A magyar lakosság 10 % a Önhibájából, vagy a társadalmi körülmények miatt nem dolgozik. Őket a mai aktív rétegeknek el kell tartani. Mindenki halotta azt a kifejezés, amit felénk, használnak, hogy „a rossz szomszédság Török átok”, de azt nem tudja mindenki, hogy a faluvégire letelepedett cigányt a török nyomta maga előtt Magyarországra és hagyta itt „ajándékba” Ez valami jutalomféle volt, mert nem a keleti kultúrát választottuk, nem álltunk ki Koppány mellett, hanem a nyugatit, István akarata szerint. El is tűntek István Ivadékai egy kettőre. De más törzseké NEM! Hol is van ez a Magyar? Miért nem áll ki az igazáért?

Nincs már magyar.

Siratom a magyart, szót emelek érte, pedig nem történik más mind az, hogy Ö rejtőzik. Talán nem jött még el az ideje? Vagy ennyire eljárt már az a kor, amiben dolga volt? Nem tudom, de amíg élek, kutatom, keresem, és újra megkérdezem.

Apró: hirdessen itt ingyen.