Mit mondhatnék…

Ambrus Pál

Nem mondani, végre cselekedni kell!

Minden cselekedetnek megvan a mozgatórugója. Az enyém az, hogy magyar vagyok, s mindenhol, minden körülmények közt vállalom a magyarságom, mindent a magyar ügy előre vitelének vetek alá. Büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem, s ehhez a százszor, ezerszer elnyomott, sárba tiport, megalázott, kigúnyolt, lenézett, semmibe vett néphez tartozom. Mert annak oka van, hogy így viselkednek velünk szembe. Félnek tőlünk, irigyelnek bennünket, hiszen több ezer éves történelmünk folyamán csodálatos dolgokat hajtottunk végre. 

    Ellenségeink arra hivatkoznak, azt sulykolják állandóan, minden percben, pillanatban az agyunkba, képi-, hangi- és írott médiájukon keresztül, hogy a magyar már nem is létezik. Hivatkozási alapjuk, hogy történelmünk folyamán annyi féle néppel keveredtünk, hogy a magyar már nyomaiban sincs meg itt az őshazán, Magyarországon! Akkor még mindig miért nevezik Magyarországnak?! Hát nem magyarok lakják? Csak szeretnék, hogy ez ne így legyen! Egyről feledkeznek meg: a génekről. A magyari fajta hordozza az ősgéneket, melyek még évszázadok után is a felszínre tudnak törni, s tesznek csuda dolgokat. Bizonyíték erre egész történelmünk.

    Nem készítettem kutyabőrt. Nem zavartam meg őseimet a kutakodásban, mindössze annyit tudok, hogy anyai ágon tót, apai ágon erdélyi magyarok az őseim. Én tehát tiszta magyar vagyok. Itt születtem, a Kárpát-medence közepén, a Trianonban megrabolt csonka kis hazában, melynek neve még Magyarország, s itt töltöttem gyermekkoromat, itt alapítottam családot, a magyart, a világ egyik legszebb nyelvét beszélem, s ezért ahhoz a közösséghez tartozónak vallom magam, amelyet úgy hívnak, hogy magyarság. Ha bántsák fáj, ha dicsérik örülök, a kudarcok megviselnek, a sikerek büszkeséggel töltenek el.  

    A génekről beszéltem az előbb, s tán nekik köszönhetem, hogy a „módszer váltás” után látva, hogy nem történik a magyarság érdekében semmi változás, beléptem a ’93-ban megalakult MIÉP-be, mert azt hittem, hogy a fővezér egy talpig becsületes magyar ember, akinek az lesz a feladata, hogy a mögéje felsorakozott, még tenni képes emberekkel, végre, ha majd eljön az ideje, végrehajtja az elmaradt rendszerváltást, s annyi keserves évtized után végre a magyar lesz az úr saját hazájában. Nem így történt. Ő is csak egy a sok aljas, hazug, korrupt politikusból, aki nagyon sok, a hazáért, népért tenni akaró ember félrevezetésével teremtette meg saját, és élettársa egzisztenciáját. A MIÉP-ben eltöltött öt év nem veszett kárba, mert nagyon sok a magyarság mellett elkötelezett embert ismertem meg. Az ott eltöltött időnek köszönhetően nagyobb biztonsággal el tudok igazodni a közélet dolgaiban. „Látó” lettem. Felismerem ellenségeinket, tudom szándékaikat, ismerem gondolataikat, tudom cselekedeteik mozgatórugóit, ismerem a világban betöltött szerepüket, sejtem a végcélt, amely nem egy mennyei paradicsom kilátásaival kecsegtet.

    Az emberekkel beszélgetve sokan azt kérdezik, hogy nem félek-e, amikor magyarságom mellett ilyen nyíltan kiállok? Visszakérdezek: Miért ne vállalhatnám magyarságomat, hát nem magyar vagyok, és nem Magyarországon élek? De, ha ma azt követelik tőlem, hogy a fáskamrába költözzem, majd azután a kutyaólba, s végül mehetek Isten hírével, akkor is meg kell hunyászkodnom? Nem! Tartsuk meg még meglévő hadállásainkat, s következhet majd a vár, a Haza visszaszerzése! Éppen ezért nem félhetünk! Nem szabad félnünk, hiszen azt akarják, hogy mindenki kussoljon, lapítson. Féljen ők! Félnek is, hiszen mindenbe belemocskolnak ami magyar, így adva tudtára népünknek, hogy kezükben a hatalom. Félelmükben betiltják ünnepeinket, kigúnyolják kultúránkat, rendőri brutalitással verik szét békés tüntetéseinket.  

    Tiszteljük a „másságot” hallatszik mindenütt szlogenjük. Ne szabja meg nekem senki, hogy kit tiszteljek. Ha az a valaki majd úgy cselekszik, úgy viselkedik, úgy él, hogy kivívja a tiszteletemet, akkor bizonyosan tisztelni fogom. De a „másság” miért nem tiszteli a „másságot”? Hiszen én a szemükben „más”, magyar vagyok. Nem hogy tisztelnek, hanem egyenesen gyűlölnek. Vajon miért? Oka kell hogy legyen, s ez az ok nagyon messzire, mondhatni az ősidők ködébe vész.

    Suttogó propagandájuk akasztotta ránk a másik, gúnyos, lenéző, megalázó mondásukat. Birka nép. Csak azért mert végtelenül türelmesek, befogadók, vendégszeretők vagyunk? Ez bűn, s nem erény? Ha valahová betoppanok vendégségbe, tiszteletben tartom házigazdám szokásait, alkalmazkodom hozzá, s nem szólok bele a ház dolgaiba. Itt nálunk ez pont fordítva történik. A vendég átvette a birtok fölötti irányítást, s ma már ott tartunk, hogy lassan kiüldöznek saját házunkból, hazánkból. A birka tényleg türelmes állat, de mi nem vagyunk birkák, s a mi türelmünk határa véges.

    Egyik legnagyobb fájdalmam, hogy most a végszükségben, az utolsó pillanatban, még mindig nem vagyunk képesek összefogni. Mindenki beszél róla, mindenki különböző elképzelésekkel áll elő, ezen a teljesen leszalámizott magyar oldalon, de az ég egy adta világon semmi sem történik. Az a rengeteg civil- politikai- és egyéb szervezet, mely úgymond a magyar ügyet képviseli, mégsem tud összefogni, pedig egyedüli lehetőségünk hogy félretéve sérelmeket, a vezetők különböző egyéni érdekeit, megteremtsük az oly várt összefogás lehetőségeit, hiszen egységben az erő.

    Apáink, nagyagyapáink nem azért bízták ránk országukat, hogy veszni hagyjuk. Gondoljunk gyermekeinkre, unokáinkra, mert az ő sorsuk a mi kezünkben van. Miénk a felelősség, hogy milyen örökséget hagyunk magunk után. Teremtsük meg nekik azt a lehetőséget, hogy az utánunk következő generációk is megtarthassák magyarságukat itt, a Kárpátokkal körbezárt hazánkban, melyet Árpád apánk hagyott örökül.

 Békéscsaba 2003.01.25.