Egy haláleset kapcsán

Egy haláleset kapcsán

.

Ambrus Pál

    Megtörtént, aminek meg kellett történnie. Egy zsoldosunk Irakban életét vesztette. Két hétig tárgyalta a média a tragikus esetet, bemutatva róla mindent, amit szerintük be kellett mutatni. A honvédelmi miniszterünk aljas terrorista akciónak nevezte az eseményt, s azonnali kivizsgálásra el is repült a tett színhelyére, talán azért hogy mutogassa, hogy milyen bátor „katona”, mert nem hiszem hogy valamit meg tudott állapítani a helyszínen. Honfitársunk holttestét hazaszállították, s katonai tiszteletadással annak rendje-módja szerint eltemették. A baj nem is ezzel van, hanem azzal, hogy hősi halottnak nyilvánították! Kérdezem, nem az a hősi halott, aki a hazájáért önként az életét áldozza?! Vagy talán Irakig tolódott ki hazánk határa, mert akkor minden érthető.

 

    De még akkor sem érthető, mert honfitársunk önként s a több pénz reményében utazott a tett színhelyére. Munkát vállalt. Így tehát üzemi balesetet szenvedett. Érdekes hogy a másik Irakban elhunyt honfitársunk nem lett „hősi halott”, akit a részeg, kábítószeres, félelmükben össze-visszalövöldöző amerikai katonák tettek el láb alól. Ő is munkát vállalt, így tehát ő is üzemi balesetet szenvedett. S nem beszélve arról a sok áldozatról, akik hazánk területén a rabszolgamunka közben szenvednek halálos balesetet. Egyik sem lett hősi halott.

 

    Ezzel az aljas terrorista megnevezéssel azért csínján kellene bánni, mert nem mindegy honnan nézzük a dolgot. Az Egyesült Államok a maga érdekei miatt lerohanta Irakot (hatalmas olajkincs a földben). Először a levegőből porig bombázta, majd „villámháborúban” két hónap alatt „elfoglalta”. A fő bűnös Szaddam Huszein egyik alteregóját elfogta, s ezzel véget is kellett volna érnie a „felszabadító” háborúnak. Nem ők még maradnak, sőt hogy háborújuk igaz voltát igazolják, minden csatlósukat a NATO keretén belül felkértek a szerepvállalásra, ne csak őket utálja az egész világ. Egyébként is még hatalmas, nemes feladat vár rájuk, hiszen „demokráciát” kell csinálniuk, úgy, mint ahogy ezt teszik a mai napig Afganisztánban. Érdekes módon az így megszállt országok közül egyik sem kér ebből a „demokráciából”, hiszen más életvitel, kultúra szerint éltek, s akarnak élni. Függetlenek, szabadok szeretnének lenni! Ezt Amerika nem engedi, mert neki a gazdaságához szüksége van háborúra, mert háború nélkül összeomlana az egész gazdasága. S a képbe itt lépnek be az aljas terroristák, mármint a megszállók szerint. A függetlenségért, szabadságért harcoló hazafiak! Nincs repülőgépük, helikopterük, páncélozott harci járművük, csak az életük, amit megszállt népük felszabadítása érdekében feláldoznak. Ez a mai „modern” partizánháború! Irakban olyanok a terepviszonyok, hogy a harcnak ezt a formáját kellett választaniuk. A városokban kell ilyen módon harcolni, hiszen nem bújhatnak el az őserdő mélyére, ahonnan le-lecsapva az ellenségre tényleges partizánháborút folytassanak.

 

    „Honvédelmi miniszterünknek” javaslom válasszon valami más titulust, mert itt van minden csak éppen a „honvédelem” szűnt meg. Válasszon valami más „rangot” vagy „címet” ha miniszteri fizetését fel akarja venni, s ne irritálja az EU-s csatlakozás miatt 8 és fél millióra „szaporodott” magyarság azon részét, amely a „szegénységi színt” alatt vegetál. Megértem az irakiakat hogy nem kérnek a „demokráciából”, s szurkolok nekik, hogy sikerüljön majd valami más társadalmi rendet létrehozniuk, ha hazájuk felszabadítása megtörtént. Mert mi magyarok is megkaptuk a nyugati demokráciát. Ránk csendesen, hazugságokkal elkábítva, a médián keresztül erőszakolták. Nem volt itt egy puskalövés, egy életét áldozó „terrorista”, egy kitartó többszázezres népi tüntetés. Amerika s a nyugat itt csak egy olyan vezetőréteget segített hatalomra, amely a szemünk láttára 14 év alatt lopott el mindent, úgy, hogy még csak a fejünket sem kapkodtuk a szőrén-szálán eltűnt nemzeti vagyonunk után.

 

    A demokráciával nem lenne baj, ha nem olyan kormányok lennének benne hatalmon, akiket a globalista világ urai segítenek hatalomra. Ha a nemzet érdekében tevékenykedő, azt szolgáló kormányunk lenne, akkor ezzel a néppel hegyeket lehetne megmozgatni, s nem kellene mutogatni az írekre, akik annak ellenére, hogy ők is benne vannak az EU-ba, világra szóló gazdasági sikereket érnek el a gazdaságuk felvirágoztatásában. Az EU-tól semmit sem várhatunk, nekünk kell megoldanunk problémáinkat, belső bajainkat rendezni, mert ami kis segítséget kapunk tőlük, az csak plasztikázásra elég. Hatalmas bajban vagyunk, mert kormányaink a bűnözés határát súrolva 14 év alatt mindent eladtak a külföldinek. Nemzeti vagyonunk 90 %-a eltűnt, nincs termelés, csak fogyasztásra való buzdítás. De kérdem én, hogyan fogyasszak, ha minden filléremet be kell osztanom a megélhetés érdekén? A munkanélküliség olyan méreteket öltött, hogy már lassan csak az állami hivatalokban – önkormányzat, rendőrség, tűzoltóság, a még meglévő egészségügy, bíróságok – vannak alkalmazottak. A bankokról, médiáról nem beszélek, mert azok idegen kézben, egy idegen érdeket képviselve tevékenykednek. Annyit azért megemlítek a bankokról, hogy évekkel ezelőtt még nem lehetett náluk személyi kölcsönt felvenni, most meg úton-útfélen, még röplapokon is hirdetik a különböző személyi és vásárlási hiteleiket. Ördögi csapda. Egyszer valaki mondta, hogy ami kicsiben az nagyban. Ha arra gondolunk, hogy országunk milyen adósságcsapdában vergődik, akkor rá kell jönnünk arra, hogy ezt most a kisemberekre is rá akarják erőszakolni. Ha nem tudod törleszteni a bankok felé adósságodat, mindened odavész. 

 

    Sokan kérdezik, mi lesz velünk? Egy elhülyített, letargikus, beteg társadalom nem tudja felvenni a harcot, a minden hájjal megkent, magabiztos, flegma, öntelt vezetői rétege ellen. Külön előnyük, hogy többségük nem a magyari fajtához tartozik, s nem ismeri a lelkiismeretfurdalás, a tisztesség, a becsület fogalmát, csak a hatalmat és a pénzt. Az utóbbival mindent meg tud vásárolni, míg az előbbivel meg is őrzi azt. De!!! A reményt soha nem adhatjuk fel, mert ha ezt tennénk egyszerű dolgunk lenne, megásni a sírunk, s szépen belefeküdni. Ezt várják el tőlünk. Ezt a szívességet nem tehetjük és nem is tesszük meg nekik! Az utolsó leheletünkig küzdenünk kell népünkért, a magyarságért, még ha ez a küzdelem jelen pillanatban szélmalomharcnak is látszik. A remény meg van arra, hogy egyre többen és többen ébrednek fel a kába álomból, s csatlakoznak hozzánk, a még tenni kész magyarokhoz!

 

2004.05.16.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .