A minap elmentem én is a Kurultáj-ra.

Már tavaly is voltam ott.

Rendkívül tetszet nagy benyomást tett rám. Felelevenedett bennem a magyarsághoz való tartozás tudata. Gyerekkorom vásári hangulatát idéző forgatag vett körül. Nem tartom magam túl öregnek, de még él bennem a ló és számosállat vásárok forgataga, a hurka, kolbász és a lacipecsenye, szaga. Érdekes egy szó ez a szag. Manapság (úgy negyven éve) azt mondják, hogy a szarnak van szaga a virágnak meg illata. Én másként tanultam annak idején. Itt a Koppány völgyében, amikor elmentünk a vásárba a Sógorom azt szokta mondani,  „Na gyerek a lónak, meg a hurkának szaga van a kurvának meg illata.” így belegondolva amikor a téma szóba került, mindig eszembe jutott, ez az intelem az elmúlt pár évben, mit ne mondjak hasznát vettem. Tudtam is válogatni, kerültem azokat a jó szagú nőket. Na, ennyi kitérő után visszatérek a Kurultájhoz. Tavaly az öreg barátommal, és a feleségemmel mentünk el. Hazafele arról beszélgettünk, hogy milyenek is vagyunk mi magyarok. A magyarokról szóló minden hazug híreszteléssel ellentétbe ezt a rendezvényt az emberi szeretet a méltóság, az összetartozás, a rend, a fegyelem hatja át, öröm volt ott lenni. Így volt ez a rendezőkkel, az árusokkal, a látogatókkal is.  Gondoltam nem árt a tavalyi érzést felfrissíteni, elmegyek az idén is. Az idei rendezvény neve „Ősök napja” volt.

Megnéztem az Interneten előtte való napokban a programot, és úgy döntöttem, hogy arra a napra tervezem a kirándulást, amikor Papp Gábor professzor tartja az előadását. A videó megosztó portálokon rendszeresen nézem az elhelyezett videóit, ha egy új számomra ismeretlen előadása kerül a látóterembe, feltétlen megnézem. Nagyon megragad az előadása, tehát a látogatásom középpontjában ez szerepelt, még akkor is, ha esetleg minden szavát előre ismertem. Nekem élmény volt Őt hallgatni.

Az előadás után, hallgattuk a Kurul dobosokat, bennem már tavaly is rendkívüli érzéseket keltettek ezek a hangok. Közbe megnéztük Lezsák úr bevonulását, aztán megéheztünk a feleségemmel, és ettünk egy sült kolbászt, majd utána bámészkodtunk, a sátrak között. Több könyvárusnál megálltam, nézegettem a könyveket, de venni nem tudtam, -mer ugye a nyugdíj nem teszi lehetővé. Pedig az árusok is mindent elengedtek volna, csak legyen vevő, de így is drága a könyv. Sajnáltam, hogy sokkal kevesebb látogató volt, mint az előző években. Tanakodtunk, mi lehet az oka. Talán a gazdasági válság?

Messziről láttuk, hogy gyülekeznek a csapatok, talán valami felvonulás féle lesz, gondoltuk megnézzük. Láttuk pár száz méterről, hogy vannak üres, egy két ember által „beült” raklap gúlák a legközelebbit találomra becéloztuk. Már nagyon elfáradtunk, nem vagyunk fiatalok. Le is ültünk volna az egyik ilyen határ szélére, de elküldtek, mondván, hogy foglalják, a családnak, jó nagy család lehet gondoltam. Mint afféle jó gyerekek hát mentünk a következő legközelebbi rakathoz ahol szintén csak két személy tartózkodott, de ez sem jött össze. Elküldtek. Na, mondtam is az asszonynak, hogy legyen is bármi, a harmadiknál leülünk. Így is lett, de mit ad isten az előző határtól utánunk jött a fővigyázó és keményen a tudtunkra adta, hogy az a hely márpedig foglalt és nem nekünk, hanem másoknak. Meg is szeppentünk. El odalógtunk, becéloztuk a legalább fél „élethosszra” levő parkolót, erőt és bátorságot merítve a tavalyi emlékekből, haza indultunk.

Visszafele jövet leelőzött bennünket egy házaspár, hallottam, ahogy azt mondja a férfi,  „látni lehet, hogy tele van spiclivel a rendezvény”. Nem tudom, én lehet, hogy láttam ilyet, de nem tudom ki az, nem ismerem meg a spiclit, de azt tudom, hogy az idén rossz szájízzel jöttem haza.